A korábban komoly aggodalmakat keltő közeledés a két ország között úgy tűnik nem bírta ki a próbát, a befolyási övezetek metszéspontjában álló Szíria ügyén összekapott a két közel-keleti regionális hatalom. A török és iráni külpolitikai ambíciók a térséget felforgató ütközőpályára állítják a két országot.
Idillbe illő gondolkodásmódnak tűnt néhány évvel ezelőtt az Ahmet Davutoglu török külügyminiszter által fémjelzett új külpolitikai doktrína, amely Törökország összes szomszédjával jó kapcsolatra és együttműködésre törekedett. Az erősen befelé forduló és nacionalista atatürki Törökországhoz képest ez az irányváltás a több évtizedes konfliktusok megoldásával, de legalábbis enyhülésükkel kecsegtetett. A jószomszédi viszony Iránnal kapcsolatban érte el talán a legnagyobb eredményeket, az évszázadok óta tartó török-perzsa versengést felváltotta az együttműködés. A kereskedelmi kapcsolatok sebes fejlődése volt az egyik fejlemény, amely lélegzetvételhez juttatta a nemzetközi szankcióktól szorongatott iráni gazdaságot. A Nyugat számára ennél talán aggasztóbb volt, hogy Törökország (Brazíliával együtt) igyekezett megvédeni Iránt a további ENSZ szankcióktól, amelyeket a gyaníthatóan nem csupán békés célokat szolgáló nukleáris programja miatt róttak volna ki rá a nagyhatalmak.
Az arab országokon végigsöprő politikai felfordulás azonban éket vert a két ország közé, Irán nem tudott jelentősen profitálni a káoszból (bár mind Jemenben, mind Bahreinben igyekezett kiterjeszteni befolyását), miközben az életképes politikai és gazdasági modellt nyújtó Törökország és annak miniszterelnöke a régió sztárja lett. Az igazi összeütközés Szíria miatt alakult ki a perzsa és török vezetés között, hiszen míg a szíriai Asszad-rezsim Irán egyik legfontosabb szövetségese, addig Törökország számára vállalhatatlan az ott uralkodó, mészárlásokkal gazdagított polgárháborús állapot. Mára kiderült, hogy amennyiben a Davutoglu-i külpolitikai doktrína dél felé is ki akarja terjeszteni a török befolyási övezetet, akkor azzal élesen szemben áll az Irán-Szíria-Hezbollah tengely. Törökország tehát már középtávon se lesz képes együttműködni Iránnal, hiszen Libanon, Szíria és Irak természetes befolyási övezete a regionális hatalommá váló Törökországnak, míg a perzsa állam nem engedheti el az egyetlen megbízható barátait, és a jelenlegi vezetés nem is mondhat le a Földközi-tenger keleti medencéjétől Közép-Ázsiáig terjedő szövetségi rendszeréről, amely külpolitikai céljainak megvalósításához és biztonságának garantálásához létfontosságú.
Szíria kérdése a leginkább sürgető, hiszen a líbiai mintát követve megalakult a Szíriai Nemzeti Tanács, és a szervezet egyik első hivatalos szereplése Ankarában lesz a következő napokban. Amennyiben az Erdogan kormány nyíltan kiáll az SZNT mellett, míg Irán egyértelműen az Asszad rezsim túlélésére játszik (Szíriával együtt Libanont is valószínűleg elveszítené), a két közel-keleti középhatalom olyan ütközőpályán találja hamarosan magát, amely fegyveres konfliktussal fenyeget, még ha csak proxikon keresztül is. A szíriai helyzet valódi polgárháborúvá szélesedése nem sokáig várathat magára, egyedüli alternatíva Asszad lemondása lehetne, amelyet viszont Irán nem engedhet meg.
A legfontosabb helyszín azonban sokkal inkább Irak, hiszen az amerikai csapatok kivonulása már nem kétséges, a kiképzőosztagok és speciális egységek pedig nem fognak elegendő elrettentő erőt tanúsítani az Iránból támogatott síita milíciákkal szemben. A tét hatalmas, hiszen ha Iránnak sikerül Irakból „átjáróházat” csinálnia Szíria felé, ez esetben a már említett szövetségi rendszer ereje a megsokszorozódna, nagyrészt a fegyvercsempészet és harcosok mozgatásának egyszerűsége miatt. Mint említettem Törökországnak Észak-Irak ugyancsak szükséges, egyrészt az irigylésre méltó török gazdaság növekedése miatt szükségesek ezek a külső piacok és befektetési területek, másrészt a kurd szeparatisták hátországa az iraki Kurdisztán tartomány, ahol jelenleg is török csapatok hajtanak végre fegyveres akciókat. Az amerikai kivonulás után tehát legalább három külső játékos veti be magát az iraki játszmába,
A nyugati hatalmak nem lélegezhetnek fel a perzsa-török szembefordulás okán, hiszen ez egyrészt újabb instabilitást generáló tényező a közel-keleti térségben, másrészt az ellenségem ellensége továbbra sem feltétlenül a barátom. A sértett Törökországnak sokkal jelentősebb gesztusokat kell tennie Európának, ha vissza akarja fordítani azt a folyamatot, amelynek során a török állam a Közel-Kelet domináns hatalmává kíván válni, visszaszorítva Iránt és Izraelt, rátalálva az 1918-ban „magukra hagyott” arabokra. A szíriai eseményekből azonban hamarosan leszűrhetjük, hogy Törökország mekkora kockázatot hajlandó vállalni a déli befolyási övezet Irántól való megszerzéséért.
Csepregi Zsolt
