A nyugat-balkáni országok európai uniós és NATO-integrációja egy sok vitát kiváltó téma, ami Magyarország számára már csak a földrajzi közelség miatt is egy magas prioritású kérdés. A térség azonban tele van nemzetiségi ellentétekkel, amelyeket nagyon nehéz feloldani. Az egész problémahalmazt kiválóan mutatja be Bosznia-Hercegovina: majdnem 25 évvel a délszláv háború borzalmai után az ország még mindig megosztott az etnikai vonalak mentén, ráadásul a politikai berendezkedés konzerválja ezt a helyzetet, a döntéshozatal pedig borzalmasan körülményes, ami jelentősen megnehezíti a fent említett két célkitűzést.
1992 és 1995 között zajlott a délszláv háború boszniai szakasza, ami hatalmas pusztítást és emberi ésszel felfoghatatlan szenvedést hozott az ország számára. A háborút a bosnyákok, a boszniai horvátok (Horvátország támogatásával) és a boszniai szerbek (Belgrád támogatásával) vívták, amelyben összesen 100 ezer ember, többségében bosnyákok veszítették életüket. Mindhárom nemzetiség jelentős atrocitásokat követett el a másik kettő ellen, ami a mai napig nyomot hagyott a lakosságban.
1995-ben hathatós nemzetközi nyomásra a felek megkötötték a daytoni egyezményt, ami megkísérelt stabilitást hozni az országba. Maga az egyezmény melléklete tartalmazza a mai napig Bosznia-Hercegovina alkotmányát, amiben rengeteg biztosítékot építettek a három államalkotó nemzetiség egyensúlyának garantálására. Bár az egyezményt ideiglenesnek szánták, egészen máig nem sikerült egy új alkotmányt elfogadni.
Szarajevó látképe; forrás: www.balkangreenenergynews.com
A daytoni egyezmény által létrehozott berendezkedés egy igazi alkotmányjogi kuriózum: az országban a három nemzetiség mindegyike választ egy-egy főt a három tagú államfői testületbe, ahol általában egyhangú döntésre van szükség. Az országos parlament mellett megvan a saját parlamentje minden egyes kantonnak a Bosznia-hercegovinai Föderációban, ami a bosnyákok és a horvátok lakta része az országnak, és emellett a Republika Srpska-nak, ami az ország autonóm szerb fele, is van egy saját törvényhozása. Minden egyes kantonnak megvan a saját kormánya, saját miniszterelnökkel és kormánnyal, ráadásul az önkormányzatoknak is erős jogaik vannak. Már önmagában ez nehézzé tenné a döntéshozatalt, ehhez azonban még hozzájön az, hogy bármelyik nemzetiségnek van vétójoga ebben a rendszerben: ha úgy vélik, hogy az adott döntés komolyan sérti az ő nemzeti érdeküket, meggátolhatják annak elfogadását. És jelentős döntéseknél, nemzetközi szerződéseknél ez a vétójog a legkisebb szinten is megvan, tehát bármelyik kanton bármelyik nemzetisége hivatkozhat a nemzeti érdekre, és ebben az esetben az egész eljárás kezdődhet elölről.
Bár a daytoni egyezmény valóban véget vetett a háborúnak, a fent ismertetett bonyolult kormányzati rendszer konzerválja az ország megosztottságát. Ahhoz pedig, hogy ezen változtatni lehessen, a három fél teljes összhangjára lenne szükség. A békefolyamat pedig még korántsem ért véget: 25 évvel később még mindig élénken élnek a háború borzalmai az emberekben, és bár nincsenek már fegyveres konfliktusok a nemzetiségek között, még messze nem annyira stabil a helyzet, hogy ki lehessen vonni a nagyszámú külföldi haderőt az országból.
A rendszer fonákságai a 2018 októberi választásokon is előjöttek, amikor a jelöltek a gazdasági-társadalmi problémák helyett inkább a nacionalista szólamokra helyezték a hangsúlyt. Mivel mindegyik nemzetiség saját elnököt választ, a jelölteknek elegendő meggyőzni a saját népcsoportjukat, amit pedig a legkönnyebben a nacionalista érzelmekre ható retorikával lehet megtenni. Ez a folyamat pedig szintén nem vezet hosszabb távon a megbékélés felé.
A jelenlegi három boszniai elnök, balról jobbra: Željko Komšić (horvát), Milorad Dodik (szerb) és Šefik Džaferović (bosnyák); forrás: www.arabnews.com
Bosznia-Hercegovina euroatlanti integrációs esélyei sem túlzottan rózsásak. Ugyan az Európai Unió egyik deklarált célja az integráció folytatása a térségben, Bosznia áll az egyik legrosszabbul a környező országok közül. Koszovó mellett az egyetlen olyan ország, amely még tagjelölti státusszal sem rendelkezik. Ennek az oka egyrészt a boszniai politikai helyzet, a korrupció, a jogállamisági problémák, az ország működésképtelensége, stb., másrészt pedig a politikai akarat hiánya. Amíg a bosnyák és a horvát fél szeretne csatlakozni az EU-hoz, a szerb fél mindenben Szerbia politikájához köti magát, annyira, hogy a boszniai szerb elnök meglehetősen gyakran látogat Belgrádba. Éppen ezért a csatlakozási tárgyalások elég lassan haladnak: 2016 decemberében kaptak egy 3200 kérdést tartalmazó dokumentumot az Európai Bizottságtól, amire – pont a politikai viták miatt – csak 2018 februárjában adott választ a boszniai kormány. 2018 júniusában 655 kiegészítő kérdést küldött a Bizottság, amire 2019 márciusában küldte meg a választ Bosznia. Jelenleg a Bizottság értékeli a válaszokat, és ha pozitív elbírálást kap az ország, akkor hivatalosan is tagjelöltté válhat.
A NATO-hoz való csatlakozás még kevesebb eséllyel kecsegtet. Amíg Montenegró nemrég tagja lett a szervezetnek, Észak-Macedónia pedig a Görögországgal való megállapodás és a belpolitikai fordulat (az oroszbarát Gruevszki helyére az EU felé húzó Zoran Zaev került) után jó esélyekkel pályázik a tagságra, Bosznia-Hercegovina esetében ez a szerb befolyás miatt jelenleg teljesen kizárt. Szerbiában ugyanis hatalmas az elutasítottsága a NATO-nak, miután az az 1999-ben kezdődő koszovói háborúban szétbombázta az országot.
A kialakult helyzeten és a rendszeren nagyon nehéz tehát változtatni, hiszen nagyon sok érdeket kell figyelembe venni, megoldás pedig nem nagyon van a láthatáron. Ráadásul az elitnek is inkább érdeke a jelenlegi status quo fenntartása, amivel relatíve könnyedén hatalmon tudnak maradni. Eközben pedig a növekedés alacsony, a munkanélküliség magas, a szürkegazdaság aránya 25% a GDP-hez képest.
Németh Olivér
