Közhelyszerű gondolat, ám igaz: a múltban kötött szövetségeket a jelenkori problémák leküzdése tudja a jövő kihívásaival szemben megvédeni. Praktikusabban fogalmazva, úgy tűnik, hogy kevés megfelelőbb alkalom lesz arra, hogy az Európai Unió energetikai szemlélete egységesebbé válljon, ha nem most, az elkövetkező orosz-ukrán gázvita során.
Amikor április elsején Alexej Miller, a Gazprom elnöke bejelentette, hogy Ukrajna mostantól körülbelül 44 százalékkal drágábban fogja kézhez kapni az orosz földgázt, sejteni lehetett, hogy a múlt újfent ismétli önmagát. Nem is csoda, ha elsőre kisebb közömbösség fogadta a hírt, hiszen mi európaiak mára lassan teljesen hozzászoktunk a gázvitákhoz, gázkrízisekhez és a gázdiplomáciához. Persze egyértelmű, hogy a jelenlegi helyzet speciális: az oroszok – a nyersanyagár segítségével kiváltott – politikai nyomását a krími és kelet-ukrajnai szituációk után nem lehet izoláltan, csupán helyi problémaként kezelni. Bár sokan hiányolják a konkrét ellenlépéseket az Orosz Föderáció ellen, a megváltozott nemzetközi megítélés Vlagyimir Putyin felé mindezek nélkül is új irányba mozgathatja az európai szakpolitikákat – köztük elsősorban az energetikát.
Ennek fényében kezdjük egy tényként kezelhető megállapítással: jelen helyzetben az európai kontinens nyersanyagfüggőségben szenved. Ennek egyik legjobb mutatója földgáz iránti szükségletünk, és annak orosz kézből való kielégítése.
("Orosz kézben vagyunk", f: www.economist.com)
A fenti táblázatból látható, hogy a poszt-szovjet térség természetesen mélyebben érintett a problémában, de fontos látni, hogy az évek során nyugat-európai partnereink sem voltak képesek függetleníteni magukat a keletről érkező gáztól. Sőt, valójában az elmúlt időszakban kevés olyan kezdeményezés indult be, amellyel ebbe az irányba mozdultak volna el – a legtöbb újonnan tervezett csővezeték még koránt sincs olyan állapotban, hogy enyhíteni tudja ezt a függést. Legújabb elemzések alapján ráadásul erre nincs is sok esély, mivel az oroszoktól vásárolt hányadot csak óriási többletköltségek árán (plusz közel 36 milliárd euró – a távolság és az új technológiák okán) tudnák más forrásból beszerezni.
A kérdés kapcsán azonban az az álláspont is felmerül, hogy miért is kellene máshonnan megvásárolni a földgázt? Az orosz export 70 százalékát az olaj és gázipari termékek teszik ki, így természetesen nem valószínű, hogy érdekükben állna kifejezetten hosszú időre elzárni az összes Európába haladó vezetéküket. Bár igaz, már kisebb leállások is tudnak nagyobb zavart okozni a kontinens ellátásában, ahogy ezt 2009 telén is láthattuk – persze tény, hogy abból okulva az érintett országok felkészültebben várják az ehhez hasonló kríziseket. Mindezen elővigyázati lépések ellenére az EU tagállamok közti energia megosztás még gyerekcipőben jár, hiszen erre se a szabályzati-kapcsolati keretek nem lettek még létrehozva, sem a szükséges technikai feltételek nem állnak rendelkezésre (hétköznapiasan fogalmazva: egyszerűen kevés a tagállamokat összekötő köztes vezeték).
Az ideális helyzet mindezek függvényében egyértelműen az lenne, ha megtarthatnánk Oroszországot, mint elsőszámú exportőrt, mindaddig, amíg ezen feltételeken nem tudunk javítani régiós vagy összeurópai szinten. Ám addig is célszerű közös EU-s platformot létrehozni a kiegyensúlyozott gazdasági kapcsolatok érdekében. Ennek pedig tökéletes katalizátora lehet a mostani orosz-ukrán helyzet, és látható, hogy egyre több politikus emeli fel hangját ennek érdekében – legutóbb például Donald Tusk, lengyel miniszterelnök, aki a Financial Times hasábjain fejtette ki erről kialakított véleményét. Tusk szerint elérkezett az idő, hogy az Európai Unió visszatérjen egykori gyökereihez, amikor is az ESZAK (Egyesült Szén- és Acélközösség) megalapításával arra tettek fogadalmat az akkori tagországok, hogy vámuniót, majd közös piacot hoznak létre az akkor legfontosabb két nyersanyag számára. Ma, 62 évvel később ugyanezt a filozófiát lenne szükséges alkalmazni a földgáz import területén, és egy közös EU-s szervet kellene alapítani, amely lassan lebontja az Oroszországgal, a gázbehozatal tekintetében kötött bilaterális szerződéseket, azt egy közös szabálykerettel rendelkező egyezménnyel felváltva. Mindezek mellett Tusk elkötelezné a tagországokat a már említett infrastrukturális változtatások és fejlesztések, valamint az alternatív energiák kiaknázása mellett is, hiszen csak így biztosítható a függőség minőségbeli csökkentése.
Amíg tehát az Európai Unió nem tud a határai mentén zajló agresszióra/külpolitikai krízisekre egyértelmű válaszlépésekkel reagálni, mert – valljuk be, jogosan – fél az azt követő nyersanyagbeli kiszolgáltatottságtól, addig kimondhatjuk, hogy ez a szövetség nem tudja ellátni például biztonságpolitikai szerepét. Reméljük, hogy Tusk szavai megértő fülekre találnak, és a közelmúlt eseményei beindítanak egy pozitív reformfolyamatot az EU-n belül.
Mészáros Tamás
Ha tetszett az írásunk, és téged is érdekel a külpolitika, akkor dobj egy lájkot Facebookon a DiploMacinak és kövess minket, hogy friss cikkeinket mindig láthasd.
