1997-től egészen mostanáig a világ vezető gazdaságait tömörítő G8-ak politikai csoportosulás volt az egyik legbefolyásosabb informális szervezete a nemzetközi politikának, ahol az amerikai, orosz és francia elnökök beszélgethettek egymással, valamint a brit, japán, kanadai, olasz és német kormányfőkkel. Hét veterán csoporttag idén azonban úgy döntött, hogy az ukrán eseményekre válaszul az Orosz Föderációt kizárják a szervezetből. Nyugat vs. Oroszország: 1-0?

„Bon appétit”, vagyis, jó étvágyát franciául. Vlagyimir Putyin orosz elnök röviden így kommentálta, hogy Szocsi helyett Brüsszelben lesz a G8-ak esedékes csúcstalálkozója, és országát ezzel ki is zárják a csoportból, amely így ismét régi nevén, G7-ként funkcionál tovább. Ez a lépés gazdaságilag vélhetően inkább az oroszoknak fájhat jobban – főleg, ha vele szemben újabb szankciókat vezetnek be –, politikailag viszont a Nyugat (és azon belül elsősorban Európa) tűnik sebezhetőbbnek. Ennek magyarázatára elsőként vegyük a maradók elvárásait az oroszokkal szemben: 1) fel kell hagyniuk Kelet-Ukrajna destabilizálásával, 2) el kell ismerniük Petro Porosenko új ukrán elnököt, 3) be kell szüntetniük a fegyverszállítmányokat az orosz kisebbségnek. Ezekre mind Medvegyev orosz miniszterelnök, mind Putyin élesen reagált, képmutatással vádolva a G7 tagjait, és kiemelten az Egyesült Államokat. Tette mindezt úgy az orosz elnök, hogy a napokban még Barack Obama amerikai elnök is elismerte, hogy ti. Porosenko megválasztása óta Putyin visszafogottabb hangot üt meg Ukrajnával kapcsolatban – az oroszok ráadásul nem is vonták kétségbe az új ukrán elnök megválasztásának legitimitását, holott sokan ezt várták tőlük – és ez biztató lehet a jövőre nézve.

("Vlagyimir Vlagyimirovicsot itt már ne keressék", f: www.rappler.com)

A jó és a rossz újabb harca?

A pár hetes normalizálódásnak azonban ezzel vége, hiszen a kvázi ultimátumra válaszul Putyin például olyanok vágott az amerikaiak fejéhez, hogy a világon sokan emlékezhetnek még arra, amikor külügyminiszterük kémcsőbe zárt fehér mosóport lengetett az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt, éppen ezért jobban tennék, ha tényekkel, nem pedig alap nélküli vádakkal dobálóznának. Az újra fokozódó feszültséget jelzi továbbá Obama lengyel beszéde („20. századi módszerekkel nem lehet politizálni a 21. században” – utalt az elnök az oroszok módszereire), az emlegetett G8 kizárás, valamint a múlt heti közös normandiai partraszállási megemlékezés, ahol bár ott volt Putyin és Obama, a felek nem ültek le egymással egyeztetni. Arról nem beszélve, hogy Cameron brit miniszterelnök és az amerikai elnök is rendre Oroszország említése nélkül hivatkozott a II. világháború lezárásban elért sikerekre, ami szintén érzékenyen érintette Putyint és az orosz sajtót. Ezek tehát tökéletes alapot adhatnak ahhoz, hogy újabb elszigetelődés kezdődjön az Egyesült Államok vezette Nyugat és az Orosz Föderáció között. Ez azonban nem vezet sehova, maximum oda, amiről maga Obama beszélt: a 20. századba.

Ebben a helyzetben azonban Európa (és különösen a média) láthatóan szokás szerint a könnyebb utat akarja választani, vagyis, mi a felvilágosult Amerikával vagyunk, az igazságbajnokával, mert az oroszok rosszak, gonoszak, a vesztünket akarják, és egyébként is mindig egy barbár népség volt. Egy ilyen végletekig maradi, beszűkült nézőpont ugyanakkor rendkívül rossz tanácsadó, amely sem a mi, sem az ukránok, sem az oroszok valós érdekeit nem szolgálják. Hiszen ahogy az élet, úgy a politika sem csak fekete vagy fehér, hanem a kettőnek erős egyvelege. Ennek fényében persze nem lehet azt mondani, hogy Oroszország a jámbor birka, akit szándékosan vegzál a Nyugat, hiszen Putyin minden közelmúltbeli konfliktust, ami szándékos/szándékolatlan közbenjárására kirobbant (pl. Krím, Ukrajna, Grúzia) ügyesen hevített addig, amíg az az ő irányába nem dőlt el. Ez tagadhatatlan. Erre viszont téves válasz az, hogy akkor nekünk az Egyesült Államok mellett kell lándzsát törnünk, mert ők feddhetetlenek, akik a saját érdekeikkel szemben mindig a mi érdekeinket tartják szem előtt. Ha így teszünk, meglátásom szerint megint csak tévúton járunk, az USA ugyanis nem a megváltó. Soha nem volt az, soha nem is lesz az, még ha ezt egyeseknek nehéz elhinni. Példaként érdemes megemlíteni az I. világháború utáni rendezést (hagyták, hogy a franciák és a britek döntsenek szinte mindenben, ők inkább kivonultak), a II. világháború utáni szovjet térnyerést (hagyták, hogy a szovjetek maguk döntsenek Európa felosztásáról), vagy Irakot (hazug indokokkal rohantak le egy önálló államot).

("Egy politikus magánya", f: www.dailymail.co.uk)

Merre vagy vén Európa?

Aki tehát a fentiek fényében kizárólag Amerikától és a NATO-tól várja a megvédésünket Oroszországtól, az szerintem megmosolyogtató. Nekünk, európaiaknak, nem másokra kellene várnunk, hanem végre tennünk kellene annak érdekében, hogy megvédjük saját magunkat. Ebben persze jelenthet, és kell is jelentenie egy ágat a NATO-nak, de mindenekelőtt normális mértékű hadászati kiadásokra lenne szükség (uniós tagállami szinten), erős és közös európai hadseregre, és minél egységesebb, valós tényeken alapuló fellépésre például az oroszokkal szemben. Magunkat tesszük ugyanis kiszolgáltatottá és sokszor nevetségessé más nagyhatalmak előtt, amikor képtelenek vagyunk összefogni, együtt gondolkodni és cselekedni. Ha ez a módi folytatódik, akkor sem az amerikaiak atyáskodó, sem az oroszok agresszívabb hozzáállása nem fog változni, és igazán senki nem fog minket komolyan venni, ahogy az Európai Unió esetében ez egyre inkább a helyzet. Sajnos.

Németh Áron Attila