2007-ben egy G. W. Bush nevéhez fűződő elnöki kiáltvány mondta ki, hogy az Egyesült Államok megtilthatja minden, állami korrupcióban érintett külföldi személy beutazását az országba. Az azóta eltelt 7 évben az USA számos autoriter/fél-autoriter állam köztisztviselőjével szemben juttatta érvényre az említett kiáltványban foglaltakat. Hírek szerint azonban múlt héten hazánk néhány tisztviselője is felkerült erre a nem éppen illusztris névsorra. Az ellenzék és a kormány persze egymásnak esett, neveket követelnek a követségtől, és szokás szerint ellentétes magyarázattal álltak elő: vajon újabb, szándékos külföldi támadás ért minket, vagy hazánk valóban elindult az orosz úton?
Könnyen lehet, hogy csak az olyan permanensen szkeptikus politikamániásoknak izgalmas a múlt hét végén kirobbant korrupciós ügy hazai politikai és média magyarázata, mint én. Ettől még szerintem világosan látszik, hogy mi történik akkor, ha alapvető külpolitikai témákat belpolitikaiasítunk: elveszik a lényeg. Természetesen valahol egyértelmű mindkét fél bántóan egyoldalú reakciója, hiszen felfogásuk szerint ők mindig saját táborukkal kommunikálnak (legyen szó politikusokról vagy sajtótermékekről), nem az egész országgal. Én mégis azt gondolom, hogy ezzel a magatartással nem csak, hogy szándékosan hagyják elúszni egy rendkívül fontos ügy lényeget, hanem beláthatatlan károkat okoznak az ország jelenének és jövőjének; hogy a külföldi megítélést most ne is említsem.
Ezt az állításomat pedig két oldalról vélem alátámaszthatónak. Az egyik a külpolitikai vonal. A Bush elnök által 2007-ben kiadott kiáltvány, amely az 1952-es Bevándorlási és Állampolgársági törvény hatálya alá tartozik, megtilthatja minden olyan külföldi személy Egyesült Államok területére lépését, akik állami korrupcióban érintettek. Olyan kormánytisztviselőkről és közalkalmazottakról beszélünk, akik jellemzően vagy elfogadtak kenőpénzeket, vagy jelezték erre való hajlandóságukat, esetleg politikai kapcsolataiknak köszönhetően indokolatlan pénzügyi előnyhöz juttatták magukat, ismerőseiket. Ezen egyének nevét (akik a hírek szerint legfeljebb 10-en lehetnek) azonban, szintén e jogszabály által szabályozva, az Egyesült Államok nem köteles nyilvánosságra hozni. Ennek fényében fontos hangsúlyozni, hogy Amerika nem szándékosan kürtölte tele a magyar sajtót a beutazás tilalmáról szóló döntésével – hiszen ezt a hatályos törvények szerint nem is tehetné, csak az érintettekkel közölheti –, hanem válaszlépésként, egy hazai gazdasági újságban megjelent valótlanságokra reagálva. Ez utóbbi tény viszont – sok más mellett – az elmúlt napokban egyszerűen elfelejtődött. Ám nem csak kormányzati, hanem ellenzéki oldalról is, politikát és sajtó beleértve.
És itt érkezünk el a belpolitikai vonalhoz. Péntek óta ugyanis látható, jó hazai szokások szerint, hogy a nevek követelése mellett (amely mindkét oldal sajátja), a kormány / kormányhoz hű oldal a magyar belpolitikába való szándékos amerikai beavatkozásról, baloldali összeesküvésről és a helyzet elbagatellizálásról, az ellenzék / ellenzékhez hű oldal pedig diktatúráról és jogos büntetésről beszél. Dehogy mindebben hol a lényeg, az ismert tények? Sehol.
Hiszen az magában annyi lenne, hogy az Egyesült Államok saját, érvényes jogszabályainak megfelelően megtagadta a beutazást általa korrupció gyanújában érintettnek vélt (vagy ténylegesen érintett) magyar állampolgároktól. Erről a döntéséről az adott egyéneket haladéktalanul tájékoztatta, akiknek vízumát felfüggesztette. Ennyi. Ehelyett azonban nevek és bizonyítékok átadásának követelése van kormány és ellenzék részéről, meg hisztériakeltés, holott előbbire jogilag nincs mód, utóbbit pedig amerikai oldalon nem állította senki, hiszen a követség minden megszólalásában hiteles információkról, és nem bizonyítékokról beszél. De ezt magyar oldalon senki nem akarja figyelembe venni, mert ez a szekértábor felfogásba sehogy sem illik bele. Ma hazánkat vagy idegenek támadják, vagy feddhetetlen érdekekkel rendelkező külföldi demokraták menthetik meg. Átmenet nincs, csak egyetlen igazság.
A fentiek alapján így elmondható, hogy a mostani botrányban nincsen semmi különös. Semmi olyan, amit az elmúlt 25 évben ne tapasztaltunk volna már meg más, hasonlóan fajsúlyos helyzetben. Beszélhetünk ugyanis olajszőkítésről, Postabank- és Kulcsár-ügyről, Nokia dobozokról, Gripen vadászgépekről, Vegyépszerről, Közgépről, politikusi vagyonosodásról és kiterjedt adócsalások kivizsgálásnak ügyéről, a lényeg és a zárszó mindig az marad, hogy nincs felelős; vagy ha van, az mindig a másik oldalon áll. A korrupció eközben él és virul, ahogy a szándékos és demagóg választói manipulálás is, mert ez a status quo minden érdekeltnek jó. Ja, hogy ezzel párhuzamosan minden komoly korrupciós ügy tényleges felderítése elmarad, a társadalom megtisztulásának lehetősége minden esetben elmarad és, hogy hazánk demokratikus fejlődése elmarad, az kit érdekel: a politikusokat és a hozzájuk hű sajtót biztosan nem.
Amire tehát szükség lenne az nem az Egyesült Államokra mutogatás, hanem egy kiterjedt, mélyreható vizsgálat az állami cégek és aktív politikusok körében, hogy az EU és hazai adófizetői pénzek honnan-hova vándorolnak. Kemény munka lenne, sok fej hullana. Mégis erre lenne szükség, mert a szelektivitás ebben a kérdésben sem értelmezhető. Itt ugyanis sokan érdekeltek, politikai oldaltól függetlenül. Lesz tehát megoldás? Persze. Álmunkban, maximum, ahogy az elmúlt 25 évben. De ez már úgyis jól megy.
Németh Áron Attila
