Vlagyimir Putyin orosz elnök az új Hitler, Orbán Viktor magyar miniszterelnök pedig hű csatlósa, akinek külpolitikai stratégiáját, beszédmódját nagyban befolyásolja a cél, hogy visszaszerezze Magyarország számára a többségében magyarlakta területeket, amelyek az I. világháború végén kerültek elszakításra - sugallja írásában a Political Capital budapesti agytröszt két munkatársa. A független elemzői munkaként tetszelgő anyag, amely egésze pusztán az olvasók szándékos félrevezetésén és felesleges hangulatkeltésen alapul, azonban nem több, mint egy ország és egy teljes szakma arculcsapása. DiploMaci kritika.
A nemzetközi külpolitikai újságírás egyik legismertebb, bár sokszor vitatható minőségű amerikai magazinja, a Foreign Affairs tegnapelőtt megjelentetett egy cikket (The Hungarian Putin? Viktor Orban and the Kremlin's Playbook) részben két magyar belpolitikai elemző, Krekó Péter és Juhász Attila tollából. Írásukban a szerzők arról értekeznek, hogy a magyar kormány külpolitikai tevékenysége, főként a határon túli magyarok vonatkozásában, nem mást szolgál, minthogy revíziós feszültségeket szítson mind a hazai, mind a külföldön élő magyar választók körében. Egyszerűbben: Putyin az új Hitler, aki Orbán Viktor kétkulacsos / szabadságharcos / kurucos külpolitikai ténykedését esetleg azzal honorálja majd – ha Ukrajnát követően például Romániát is megszerzi magának –, hogy területeket enged át Magyarországnak.
A Political Capital agytröszt igazgatója (Krekó Péter) és vezető elemzője (Juhász Attila), legalább is írásukból ez szűrhető le, komolyan gondolják ezt a nézetüket. Olyan kijelentéseket tesznek például, amelyek azt sugallják, hogy a magyar miniszterelnök nem egy egyszerű történelmi tényt állapít meg akkor, miközben arról beszél, hogy a magyar nemzet nem áll meg Magyarország jelenlegi határainál, hanem valamiféle szándékos kettős beszédet alkalmaz, amivel etnikai feszültségeket gerjeszt. Ide sorolható továbbá: 1) A szerzők a magyar kettős állampolgárság intézményének bevezetését egyfajta orosz mintára megvalósított útlevél osztogatásnak fogják fel, bújtatva említve csak a tényt, hogy hazánk és Oroszország mellett mások is élnek ezzel a rendszerrel; például az oroszbarátnak mostanában nehezen nevezhető Egyesült Államok, Egyesült Királyság vagy éppen Svédország. 2) A szerzők kijelentik, hogy a határon túli magyar kisebbségek nem autonómia pártiak, holott Székelyföldön például alig egy éve bő 50 kilométeres élőláncot alkottak a függetlenség mellett kiállok; és itt akkor kár is említeni, hogy szerzők nem tárják az olvasók elé, hogy pontosan milyen kutatásra, milyen tényadatra alapozzák ezen nézetüket. 3) A szerzők az írás folyamán végig azt a látszatot akarják kelteni, hogy a magyar kormány külpolitikája a szomszédos országok viszonylatában, bár egyelőre megtartva a nemzetközi jogrendből fakadó szabályokat, a revízióért cserébe készen áll azt bármikor megszegni, és erre szolgál minden lépésük, amit az elmúlt években a határon túliak ügyében – közvetve vagy közvetlenül – hoztak.
Személy szerint ezt a fajta szándékos csúsztatásokra, a magyar nép sebezhető nemzet- és történelemtudatára építő, a szakmaiság köntösébe bújtatott, ám valójában minden valós tényt nélkülöző, elfogult, kizárólag belpolitikai haszonszerzésre játszó külpolitikai elemzést, amely nyilvánvalóan Orbán Viktor személyének és a magyar kormány külpolitikájának lejáratását célozza a nemzetközi közvélemény előtt, mélyen elítélem. És nem csak azért, mert ebben egy számomra kedves hivatás, a szakszerűség vezérelte külpolitikai elemzés és újságírás minden előírását feketítik be olyanok, akik láthatóan képtelenek tárgyilagosak maradni egy egyébként számukra ismeretlen szakterületen, hanem azért is, mert ezzel rengeteg magyar lelkébe gyalogolnak bele, minden alap nélkül.
Úgy gondolom, hogy a jelenlegi magyar kormány külpolitikáját számos ponton lehet és kell kritizálni. Az IMF, az Európai Unió, vagy mostanság a bevándorlók irányába megfogalmazott, tényeket nélkülöző kommunikációs offenzíva leginkább a néhai (bűnbakkereső) világháborús, majd szocialista propagandát idézi. Az agresszív Keleti Nyitás stratégiája, ami szembe állítja a klasszikus diplomáciát a gazdasági diplomáciával, mondván az előbbi értékelvűsége felesleges úri hóbort a modern világban, ahol csak a maximális pragmatizmus (értsd: elv-mentesség) érhet célt - elhallgatva a tényt, hogy az új megközelítés szinte kimutathatatlan pénzügyi haszonnal járt az ország számára, miközben nemzetközi megítélése rég nem látott mélységekbe süllyedt. A tradicionálisan jó kétoldalú kapcsolataink leépülésének tétlen figyelése, például az Egyesült Államok és a visegrádi országok vonatkozásában. Ezen problémák mindegyike érdemes a szakmai kritikára.
Arra azonban, amit Krekó Péter és Juhász Attila, a Political Capital két belpolitikai elemzője a Foreign Affairs hasábjain megfogalmazott, nincsen semmilyen magyarázat. Azon kívül persze, hogy a szerzőket nem a külföldi újságolvasók pártatlan tájékoztatása vezérelte egy fontos európai konfliktus (EU / Ukrajna kontra Oroszország) idején, hanem a szándékos félrevezetés. Más okot ugyanis nem tudok elképzelni egy magát szakmai műhelynek beállító, diplomás értelmiségieket foglalkoztató agytröszt esetében. Kivéve persze, ha a Political Capital a közeljövőben a politikai elemzések publikálásáról áttér az összeesküvés-elméletek gyártására, mert ha így lesz, akkor az első, Foreign Affairs számára írt munkájuk meglepő igényességről árulkodik.
Németh Áron Attila