Külpolitikai közhellyel élve „törékeny béke és tűzszünet honol” Kelet-Ukrajnában, ahol bár a legutóbbi minszki megállapodásnak megfelelően mindkét fél azt állítja, hogy fokozatosan vonja ki csapatait és nehézfegyverzetét a térségből, a valóságban továbbra is fennáll a bizalmatlan és ellenséges légkör, amit a most is tapasztalható fegyveres összecsapások híre is alátámaszt. Ebben a kényes helyzetben kívánják emelni a tétet az amerikaiak és az angolok azzal, hogy katonai kiképzőket küldenek a térségbe. Mit jelenthet ez a régió számára?

A februárban német-francia közreműködéssel tető alá hozott második minszki egyezmény sokak szemében már akkor esélytelen kezdeményezésnek tűnt, amikor még épphogy csak aláírták. Valószínűleg ennek a tábornak az élén voltak azok a katonák is (legyenek azok ukrán vagy szakadár oldalon), akik Debalcevénél ugyanúgy folytatták a harcokat a tűzszünet hivatalos kezdete (február 15) után is, ahogy azelőtt is tették. Mostanra Debalceve – ez az elhelyezkedése miatt stratégiailag igen fontos város – a szeparatisták kezébe került, így közvetlenül szállítmányozási kapcsolat alakult ki Donyeck és Luhanszk között, ami óriási kudarc az ukrán hadsereg számára.

("Ez a harc lesz a végső?" - Szeparatista katonák a Debalceve határát jelző táblánál; f.: npr.com)

A határ érdemi kitolásával a harcok mostanra valamelyest alábbhagytak, a szituáció azonban továbbra is messze van a teljesen békéstől – a tüzérségi ágyúzások még most is számos alkalommal törik meg a csendet. Bár a rendezésben szerepet vállaló nagyhatalmak tagadják, a gyakorlatban igen is érezhető az euroatlanti tömb több részre való szakadása a kérdésben. Bár a határvonalak nem teljesen egységesek, nagy vonalakban azt mondhatjuk, hogy jelenlegi állás szerint három főbb vonal mutatkozik meg:

• Az Európai Unió nyugati része – élükön Franciaországgal és Németországgal – a gazdasági szankciókon keresztül próbálnák Oroszországot visszakényszeríteni az eddigi világrend normái közé. Ezt a hozzáállást erősítette meg a francia külügyminiszter, Laurent Fabius szerdán, amikor is kifejtette: az oroszok még súlyosabb szankciók elé nézhetnek, ha az általuk támogatott kelet-ukrajnai szakadárok megtámadnák a jelenleg ukrán fennhatóság alatt álló Mariupolt (a város fontosságáról korábban már mi is írtunk). Megjegyzendő, hogy Petro Porosenko ukrán elnök is a tárgyalásos úton való rendezés híve.

• Az Európai Unió közép-keleti része (Szlovákia, Magyarország, Csehország) bár végső soron eddig elfogadta az egyre súlyosbodó szankciókat, retorikájukban folytonosan ellenzik azokat. Véleményük szerint ugyanis az orosz gazdasághoz való kötöttség miatt a Vlagyimir Putyint sújtó döntések a régió számára is végzetes gazdasági következménnyel járnak – így végeredményben többet ártanak, mint használnak.

• A konfliktushoz legközelebb fekvő európai országok (balti államok, Lengyelország) viszont sokkal közvetlenebbül érzik magukon a helyzet okozta fenyegetettséget, így ők egyre inkább hajlanak a katonai megoldásra – valamilyen formában. Őket támogatja jelenleg az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, de ami még érdekesebb, hogy Arszenyij Jacenyuk ukrán miniszterelnök is – ez pedig igen problémás törésvonalat okoz az ukrán vezetésen belül.

Jelenleg leginkább a harmadik oldal terén tapasztalhatóak új fejlemények. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a balti államok egyikében, Litvániában az év végétől újra bevezetnék a sorkatonaságot. A döntést még jóvá kell hagynia a helyi parlamentnek, azonban ennek a jelen helyzetben valószínűleg nem lesz akadálya. A litvánok nem takargatták túlzottan a mögöttes okokat: az orosz-ukrán konfliktus árnyékában az ország szükségesnek tartja a védelmi kapacitások erősítését. Ennek megfelelően a következő 5 évben évi 3500, 19 és 26 év közötti férfit küldenek el egy 9 hónapos fegyveres szolgálatra (ezzel kialakítva egy stabil tartalékos rendszert).

Egy ilyen lépés azonban nem sok eséllyel változtatna az orosz erőpolitika sodrásán. Azonban úgy tűnik, hogy Barack Obama (akit republikánus ellenzéke szorongat tétlensége miatt) és David Cameron (aki pedig eddig kifejezetten a háttérben maradt, ám ezért nagyon sok kritikát kapott odahaza) is úgy érzi, szintet kell lépnie a nyugatnak. Érdekes, hogy pont ezekkel a szavakkal illette Cameron az orosz tevékenységet is Ukrajnában. Az angol miniszterelnök ugyanis kifejtette: „Oroszország teljes mértékben igazolhatatlan és illegális ukrajnai tevékenysége új szintre lépett azáltal, hogy a szeparatisták nyíltan megsértették a tűzszünetet és elfoglalták Debalcevét, amelyet csak orosz harcosok és eszközök rendelkezésükre bocsátása tehetett lehetségessé”. A britek pedig minderre láthatóan azzal válaszolnak, hogy tavasszal katonai kiképzőket küldenek Ukrajnába. A kisebb létszámú (75 fős) alakulat gyalogsági, logisztikai és egészségügyi kiképzéssel is segíti majd az ukrán fegyveres erőket, ám emellett „hadszíntéri hírszerzési támogatást” is nyújt majd. Fegyvereket bár továbbra sem szállítanak Kijev számára, Cameron elmondta, ennek az állapotnak a jövőbeli megváltozását nem tudja kizárni. Az Egyesült Államok pedig már jelenleg is tart képzéseket az ukrán erők számára, tavasszal pedig egy újabb alakulat érkezik az országba, hogy 4 katonai századot felkészítsenek a további harcokra. Emellett érdemes megemlíteni azt is, hogy Észtországban épp kedden vettek részt amerikai páncélosok egy katonai felvonuláson, az orosz határtól alig 300 méterre fekvő Narvában. Az esemény apropóját szimbolikus módon az észt függetlenségi napi rendezvény adta.

("Második hidegháborús életképek?"; f.: theguardian.com )

A fenti eseményekből kiindulva úgy tűnik, hogy az amerikai-brit katonai szakértők a kiképzési missziók biztonságpolitikai kockázatát kisebbnek vélték, mint a konkrét fegyverszállítmányok küldését. Ez főképp azért tűnik naivnak, mivel Vlagyimir Putyin pont Budapesten tett arról említést, hogy véleménye szerint a nyugat már amúgy is szállít ilyen eszközöket Kijevnek, így nem valószínű, hogy elnézőbben fogadná a kiképző alakulatok érkezését. Könnyen megtörténhet, hogy a kiképzők érkezése végérvényesen beindítja ez eddig csak fokozatosan eldőlő dominókat, és a hibrid háború is szintet lép. Így általánosságban kérdéses az is, hogy milyen jövőképet szolgáltat a konfliktuszóna számára ez a döntés? Vajon tényleg van hossztávú támogatási szándék és stratégia a mostani amerikai és angol elköteleződés mögött? Vajon ténylegesen hajlandóak lennének-e „háborúba menni” Ukrajnáért, vagy csupán a hangos belpolitikai ellenzéki erők leszerelése a legfontosabb célja a mostani kezdeményezéseknek?

Kijev jelenleg természetesen minden támogatást tárt karokkal vár, legyen az eseti vagy hosszú távú, ez dilemmán felül áll. Ahhoz azonban, hogy a keleti megyéket saját fennhatósága alatt tudja tartani, pár kiképzőnél többre lesz szüksége. Bízzunk abban, hogy mindezek fényében a gazdasági szankciók is szintet lépnek, és nem lesz szükség arra, hogy vizsgázzon a nyugati katonai támogatás – főleg, mert a múltból kiindulva nem ez az a régió, amiért valóban harcba indulnának.

Mészáros Tamás