Az európai porondon az elmúlt három évtizedben számtalanszor hangzott el (pl. a német újraegyesítés vagy éppen az EU és a NATO bővítések alkalmával), hogy Európa végre kellően egységes és felkészült arra, hogy mind politikailag, mind gazdaságilag, mind katonailag képes legyen az önálló érdekérvényesítésre. Jelen cikk fő mondanivalója az, hogy ez utóbbi kitétel továbbra sem teljesül: katonai és biztonságpolitikai szempontból Európa többségi része továbbra is kényszerpályán mozog – Oroszország miatt.
Oroszország hagyományosan az egyik legfőbb destabilizáló erő az összeurópai színtéren, akár a cári vagy a szovjet időkre, akár a közelmúlt eseményeire gondolunk. És mindez nem csak katonai síkon igaz: ott volt a délszláv konfliktus politikai rendezésénél az orosz vétó ügye, a szíriai beavatkozás körüli bizonytalanság gerjesztése, vagy vehetjük a Nabucco-Déli Áramlat versenyfutást (amit végül mindkét fél sikeresen kisiklatott).
Miközben az EU-NATO tandem sikerrel ragadta el a Szovjetunió felbomlását követő zavaros időszakban a balti államokat, valamint a V4 országokat, azt mégsem sikerült elérni, hogy az orosz befolyás alól mentesüljön a kontinens. Pedig egy összeroppant gazdaságú, a nagyhatalmiság illúzióját tévutakon üldöző Oroszország állt szemben egy fokozatosan erősödő többségi Európával.
Ehhez képest mit látunk most, több mint húsz év elteltével? Európa lohol Putyin döntéseinek nyomában, és próbál érdemben reagálni azokra. Azt a látszatot továbbra is igyekeznek fenntartani Brüsszelben, hogy az Unió területi integritását nem fenyegeti senki, ahogy ahhoz sem férhet kétség - elméletileg -, hogy a többségi Európa kész megvédeni a hozzá lojális partnereit. Amikor azonban konkrét fenyegetés érkezik (pl. Krím vagy Kelet-Ukrajna esete), akkor a szavak helyébe nem lépnek tettek, vagy ha mégis, akkor azok a károk utólagos minimalizálására irányulnak, nem pedig az eredeti status quo helyreállítására.
Három dolog, amire Oroszország ukrajnai akciói rámutattak az elmúlt másfél évben:
1) A nemzetközi jog normáinak betartását nem képes sem Európa, sem a tágabb nemzetközi közösség kikényszeríteni. Mindez odáig vezethet, hogy az oroszok által létrehozott "törvényen kívüli" konfliktus rendezése is jó eséllyel csak a normák áthágása révén lesz elérhető (hiszen ha nincs háború, akkor beszélhetünk-e békekötésről vagy fegyverszünetről?).
2) Az európai biztonságpolitika csak sodródik az árral, és ezen nem segít az a tény sem, hogy egy-egy esetleges beavatkozásnál nem csak a nagyobb uniós államok konszenzusa kell, de az USA beleegyezése is szükséges. Kevés az önálló gondolat, ami szükségszerűen oda vezet, hogy a demokratizálódás igényével fellépő szomszédait az EU-NATO páros nem tudja megvédeni.
("Mindig ő lép elsőnek" - Vlagyimir Putyin, f: telegraph.co.uk)
3) Sokszor emlegetett érv, hogy az orosz agresszió mögött konkrét területszerzési motivációk bújnak meg. Tehát az orosz területi igényektől félünk, miközben ezek szerintem nem létező igények (mint arról írtunk már korábban is: link). Oroszország alapvetően a befolyását félti. Az orosz erőtér védelmét pedig az újabb bizonytalan konfliktusok létrehozásától reméli, azonban ez nem párosul konkrét területi igényekkel.
A fentiek fényében tehát úgy vélem, hogy napjainkban elsősorban Oroszország lépései határozzák meg, hogy hogyan is alakul majd az európai biztonságpolitika (ami ugyebár a mai napig nem közös biztonságpolitika).
Ennek persze van egy pozitív vetülete, nevezetesen az, hogy az oroszok jelentette kihívás ösztönzi az uniós tagállamokat arra, hogy próbáljanak meg közös biztonságpolitikát csinálni. Másrészt azonban tény, hogy a tagállamok eltérő érdekeiből fakadó széthúzás gátolja ezt a folyamatot, és ha Európa tető alá is hoz egy közös kompromisszumot (ami sokszor egy végtelenül leegyszerűsített megoldás), annak megvalósítása a többi nagyhatalom (USA, Kína) jóváhagyásának is függvénye.
A fenti okok miatt úgy vélem, Európa jelenlegi biztonságpolitikája a putyini külpolitika szélárnyékában fogalmazódik meg. Miközben a többségi Európa aggódva figyeli az újabb manővereket (akár Ukrajna, akár a Baltikum, akár a Kaukázus vonatkozásában), továbbra sem látjuk azokat a heroikus erőfeszítéseket, amelyek révén ez a helyzet rövidtávon megváltozhatna. Ráadásul tetézi a gondokat, hogy Oroszország csak egy a potenciális veszélyforrások közül. És ha Európa ezzel a direkt kihívással sem tud mit kezdeni, akkor előre borítékolható, hogy hasonlóan sikertelen lesz az európai biztonságpolitika más relációkban is, gondoljunk például az Iszlám Államra vagy a menekültkérdésre.
Hámori Viktor
