Hosszú évek agóniája után az Európai Unió lassan tényleg elhalálozik. Jó volt, szép volt, de köszönjük, ennyi bőven elég volt. A brüsszeli eurokraták és a hurráoptimista európai politikusok persze most is pozitívak, és hisznek a túlélésben, mert ugye az Unió mindig mindent túlél. Ám ma mégis úgy tűnik, hogy a menekültválság az utolsó csepp lehetett abban a bizonyos pohárban.
Mostani formájában az Európai Unió hamarosan megszűnik létezni. Köszönhető ez rengeteg középszerű uniós politikusnak, döntéshozónak, csak pénzben és beosztásban gondolkodó eurokratáknak, a túlzott jólétnek, messze földön híres ötlettelenségnek és cselekvőképtelenségnek, a nemzetállamok fennmaradásának, és még ezeregy másik tényezőnek. Persze ez valahol kódolva volt a rendszerbe, hiszen hosszú távon egy olyan szervezet nem maradhat egyben, ahol kevesebb, mint a tagok fele hajlandó gondolkodni a föderalizmusról. Lehet, hogy a németek, a hollandok és a belgák valamikor a múltban ebben gondolkodtak, sőt még az is lehet, hogy néhány elborult francia (pl. Schuman és Monnet) is hasonló nevezőn volt, de az élet és a politika nem állt melléjük, mert nem is állhatott. Többször írtam már arról, hogy amennyire forradalmi és jó gondolat Európa egyesítése egy közös politikai és gazdasági szervezetbe, harmonizált rendszerekkel, annyira kivitelezhetetlen is.
Elsőként azért, mert egy ilyen képződmény határozott, eltökélt, nagy formátumú államférfiakat kíván. Olyanokat, akik szorult helyzetben is tiszta fejjel tudnak gondolkodni, akik példát tudnak mutatni másoknak, és akikben az egységes Európa eszménye soha egyetlen percig nem kérdőjeleződik meg. Márpedig ezek a politikusok régen kihaltak az európai politikai elitből. Egy Merkel, egy Hollande, vagy egy Cameron kanyarban sincsen egy Adenauerhez, egy Thatcherhöz, vagy egy Mitterandhoz képest. Előbbiek nagy része ugyanis már csak a második világháború utáni fellendülés és béke évtizedeit élték meg, az újjáépítés kínkeserves nehézségeit, a nélkülözéseket, vagy a keleti blokk üldöztetéseit és megfélemlítéseit nem. Nyugat-Európában ma egyes egyedül talán Angela Merkel mondhatja el magáról, hogy tudja honnan indult Európa és miért jobb az egység, mint a széthúzás, ám az ő visszafogott, szürke, görcsösen középre húzó személyisége édeskevés az Unió sikeréhez. És ezt a hiányosságot a mostani európai menekültválság tűélesen be is bizonyította mindenki számára. Persze kérdés, hogy miért várunk előremutató gondolatokat, valódi államférfiúi kiállást a ma Európáját alakító politikusoktól, akik egytől egyig közvélemény-kutatásokban hívő karrierpolitikusok, akiknek sokkal fontosabb egy választási győzelem és a saját pozíciójuk, mint az országuk és az EU jövője.
Másodsorban azért, mert Európa nyugati fele soha nem akarta igazán megérteni annak keleti felét. A mosolygás, bájolgás és hátba veregetés mindig ment, ahogy az amúgy lenni szokott, azonban a tényleges megértésre való hajlandóság elmaradt. Fasiztázni, mucsázni, kettősmércét alkalmazni, vagy értetlenkedni, hogy valaki nem úgy viselkedik, mint ahogy mi szoktunk, persze lehet, csak az nem szül bizalmat. Hosszú irodalma van az uniós szolidaritás hiányának, és ez a mostani menekültválsággal még jobban elmélyült és felszínre került. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a szocializmus pusztítása alól felszabadult, társadalmilag-gazdaságilag-politikailag mégis súlyosan megtört, meggyötört, klasszikus középosztályát vesztett Kelet-Európa (és a diktatúrák rémuralma után szintén nulláról induló Dél-Európa) ne tehetett volna többet a nyugati-európai felzárkózásért. Tehetett volna. Véleményem szerint azonban az, amit az utóbbi 10 évben a nagyobb, vagy uniós szinten rutinosabb államok művelnek a szegényebb, elmaradottabb, később csatlakozó országokkal, elképesztően szomorú. Ezeknek az országoknak ugyanis nemcsak, sőt nem elsősorban pénzre lett volna szüksége, hanem iránymutatásra, megértésre és szakmai támogatásra, hogy milyen is valódi demokráciát csinálni, megélni és fejleszteni. Ehelyett idő előtt beengedték őket az EU-ba, mielőtt még ezt megértették volna és alkalmazták volna, majd elkezdték őket mucsázni, korruptozni, hogy hogyan lehet az, hogy a pénz ellenére nem fejlődnek úgy, ahogy (állítólag) elvárható lenne, és most ott tartunk, ahol. Európa vezetői ugyanis igazán soha nem értették meg, hogy több Európát nem erőszakkal kell / lehet elérni, és nem is mind több pénzzel, hanem meggyőzéssel, példamutatással.
Végezetül pedig azért, mert Európa elfelejtett Európa maradni. Felvilágosodás, vallás- és szólásszabadság, a mások tisztelete, állam és egyház szétválasztása, komoly történelmi hagyományok és büszke öntudat, ismerős? Nem igazán? Nem csoda. Az 1968-as balos diákmozgalmak, a multikulti, a második világháború utáni szociális ellátórendszerek, a mindent átitató politikai korrektség, na meg a brutális médiaközpontúság térdre rogyasztotta az öreg kontinenst. Aki ma azt mondja, hogy meg kell őrizni Európa judeo-keresztény gyökereit, és keretek közé kell szorítani az iszlám terjedését, az azonnal iszlamofób, rasszista, borúsabb napokon náci lesz. Aki ma azt mondja, hogy el kell gondolkodni a nyugdíjrendszerek teljes átalakításán, mert a mai nyugdíjak nem fenntarthatók, azt azonnal neoliberális agitátornak, bizonyos kelet-európai körökben nagyapáink gyilkosának titulálják. Aki ma azt mondja, hogy haderőt kell fejleszteni, vagy, hogy az uniós határokat minden erővel meg kell védenünk, azt azonnal szélsőjobboldalinak bélyegzik. És, hogy mi történik ezalatt a világban? Többnyire fejlődik. A határok határozott védelme úgy látszik csak itt Európában meglepő, az amerikaiaknak nincs vele gondja. A migránsok szigorú ellenőrzése, mielőtt bebocsátást nyernének a kontinensre, úgy látszik csak itt Európában meglepő, az ausztráloknak nincs vele gondja. Tragikus.
Összefoglalva tehát miközben a világ jelentős része fejlődik, büszke gyökereire és határozottan védi azokat, mi egymásra mutogatunk, úton-útfélen bélyegezzük egymást, és azon pörgünk, hogy ki az unión belül a nagyobb baloldali, a nagyobb konzervatív, a nagyobb liberális, és kik nem azok. El fog jönni azonban az idő, amikor ennek már nem lesz értelme, mert vagy elveszítünk mindent, amik vagyunk és voltunk. A kultúránk, az értékeink, történelmi vívmányaink a múlt feledésébe vesznek. Esetleg fennmaradunk nyomokban, de erőnk, globális varázsunk, gyökereink elgyengülnek. A világ új, magabiztos nagyhatalmai számára pedig csak élő panoptikum leszünk, hogy lám, ez az Európa remek hely lehetett, de a középszerűség, a kényelmesség, a szűklátókörű szembenállás, illetve a minden alapot nélkülöző idealizmus végleg megsebezte. Vagy fennmaradunk, és Európa évszázada felvirrad.
Ma még talán bármelyik eshetőségre van esély, és ez hatalmas szerencsénk. Az időnk azonban fogy. Az egymás iránti szolidaritásunk fogy. Az értelmes, eltökélt, az európai egységben hívő politikusaink fogynak. Két dolog nő mindössze: a mindent átitató, mételyező politikai korrektség és a képmutatás. Jó lenne velük leszámolni, Európa évei ugyanis lejáróban vannak. Kár lenne veszni hagyni.
Németh Áron Attila
