George Friedmann, a Stratfor amerikai biztonságpolitikai elemzőintézet vezetője szerint a geopolitika lényege, hogy a földrajz és a politika szemszögéből megkülönböztessük, mi az, ami állandó, ami hosszú távú, és ami átmeneti. Magyarországnak be kell rendezkednie a hosszú távú kihívások leküzdésére, ehhez pedig tiszta fejre és kemény munkára lesz szükség. Kőkemény diplomáciai következetességgel kell dolgoznunk azon, hogy az összes lehetőség nyitva maradjon előttünk.

A régi mondás szerint nehéz dolog jósolni – különösen, ami a jövőt illeti. Éppen ezért megmondani, hogy mondjuk 10 év múlva a világon pontosan milyen geopolitikai környezet lesz, szinte lehetetlen. Az azonban világos, hogy a jelenlegi folyamatok minden bizonnyal folytatódni fognak. A legszélesebb képet illetően több mint gyanús, hogy a 2008 körüli évek millenáris várakozása az új világrendről legalábbis túlzó volt. A sokak optimizmusát fűtő átrendeződés sokkal lassabban következett be, mint ahogy arra a BRICS-országok fővárosaiban számítottak. Lehet, hogy vége az „egypólusú pillanatnak”, de az Egyesült Államok még mindig az egyedüli szuperhatalom a világon, és ez vélhetően 10 év múlva is így lesz. A kínai befolyás egyelőre gazdasági jellegű – politikai fellépésre a kelet-ázsiai régiót leszámítva még történt példa. Moszkva politikai befolyása a hidegháborús alarmizmus ellenére sem valószínű, hogy a mostani befagyott konfliktusoknál nyugatabbra fog tolódni. Az Európai Unió – dacára annak, hogy ezen a blogon is többször temették – valószínűleg még életben lesz, bár tény, a mostani törésvonalak még mélyebbek lesznek. Ha a bürokratikus egység meg is marad, a legvalószínűbb forgatókönyv szerint 2–3 országcsoport nehezen összeegyeztethető érdekei fogják dominálni az Uniót. A kínai és orosz gazdasági–politikai érdekek Kelet-Európában is fontosak lesznek, de nem meghatározóak. A harmadik világ feltörekvő országai pedig továbbra sem valószínű, hogy akár hatalmi, akár normatív kihívás elé állítanák a hagyományos nyugat-európai és amerikai hegemóniát.

Magyarország politikai földrajza viszonylag állandó: kis, síkvidéki ország, meglehetősen jó klimatikus és vízrajzi viszonyokkal, olykor kardcsörtető, de nem veszélyes szomszédsággal. Magyarország évszázadokon keresztül a Kárpát-medence meghatározó, birodalmi aspirációjú szereplője volt, 1920 óta pedig nemzetállami keretek közé szerveződött. A multietnikus, regionális birodalom tudata és a kicsi, fenyegetett nemzetállamiság koncepciója ma is kettéosztják a magyar külpolitikai teret. Magyarország kelet–nyugati fekvése Európa közepén, a Huntington-féle ortodox és nyugati civilizációk töréspontján szintén egy kettős választási lehetőséget kínál: a híd és az erőd szerepét. Híd szerepet játszott Magyarország, amikor a lengyel és a török politikát európai szereplővé tette a XVII. században, és erőd szerepet, mikor feltartóztatta a török hódítást, vagy amikor a bolsevizmus elleni frontállamként azonosította magát. A magyar külpolitika két nagy törésvonala tehát a birodalmi és a nemzetállami tudat, valamint a híd vagy az erődszerep.

("A jövőben jól kell sakkozni")

A megváltozott környezetben Magyarországnak először is a szövetségi, együttműködési potenciálját kell meghatároznia. Antall József szavait idézve nagyon hasznos dolog a semlegesség, és minden józan ember erre törekedne, ám „a semlegesség soha nem a nyilatkozatokon múlott, hanem a nemzetközi garanciákon”, amit pedig senki nem fog adni Magyarországnak. Innen nézve a magyar Sonderweg, egy különutas, semleges Magyarország továbbra is kívül reked a megvalósíthatóság körén. Budapestnek tehát partnerekre és szövetségesekre van szüksége, lehetőleg minél szélesebb palettáról és minél több területen. Ha az Európai Unió fragmentációja folytatódik, a magyaroknak minden nagyobb országcsoporttal jó kapcsolatot kell ápolnia: a németek vezette csoporttal, a dél-európai csoporttal, az atlanti országok csoportjával, és mivel egy egységes kelet-európai csoport létrejötte nem valószínű, leginkább a visegrádi országokkal. Ha tényleg kialakul egy egységes, lengyelek vezette kelet-európai blokk, Magyarországnak nyilván jó kapcsolatot kell ápolnia vele. El kell azonban kerülnie, hogy ugyanúgy frontországgá váljon Oroszország ellen, mint az 1930-as években. Sőt, amíg Európa szét van aprózódva, Budapest elemi érdeke, hogy egyetlen ország vagy szövetség se törekedjen a magyar részvétel exkluzívvá tételére. Nem köteleződhetünk el senki irányában annyira, hogy ez a többi országhoz képest való mozgásterünket veszélyeztesse. Az egységes lengyel blokkot annyira lehet támogatni, amennyire ez nem zavarja sem a londoni, párizsi, sem a berlini vagy moszkvai kapcsolatainkat. Nem vehetünk részt kizárólagosságra törekvő vállalkozásokban, hogy minél több vállalkozásban részt vehessünk.

És hogy mi végre történjék mindez? Egyrészt a viszonylag törékeny nemzeti függetlenség és szuverenitás megőrzése érdekében, másrészt azért, hogy belső fejlődésünk minél nagyobb biztonságban legyen. Magyarország rendszerváltoztatás utáni sikertelenségeinek – felzárkózás akadozása, polarizálódó társadalom – rendbetétele olyan belső kényszer, aminek minden továbbit alá kell rendelni. Magyarország konstans tőkehiányban szenved, és soha nem lesz középhatalom az erőforrás-intenzív iparágakban. Ezért kell működő tőkét ide csábítani – viszont arra kell törekedni, hogy ezek a minél nagyobb hozzáadott értékű ipari szektorokban történjenek, hogy elkerüljük az összeszerelő-műhely szerepkört és a totális gazdasági kisemmizettséget. Ehhez a magyar munkaerőpiacot az oktatás oldaláról is át kell alakítani: minél képzettebb és differenciáltabb munkaerőre van szükség, nem pedig az oktatás leépítésére. Belső fejlődésünk szempontjából életbevágóan fontos az innováció, startup vállalkozások támogatása és a kutatás-fejlesztés is. Fontos továbbá, hogy azokat az adminisztratív akadályokat lebontsuk, melyek mérgezik a magyar vállalati kultúrát. Mindehhez üzleti és adminisztratív nyitottságra van szükség – de ez nem lehet alap arra, hogy titkon visszacsempésszük a 19. századi laissez-faire kapitalizmust. Éppen ellenkezőleg: Magyarországnak minden olyan nemzetközi törekvéshez csatlakoznia kell, ami a tőke szabad áramlását mederben akarja tartani, ami nem hagyja pusztán a piaci szereplőkre a gazdaság irányítását. Nemzeti szuverenitásunkat nem kizárólag a brüsszeli uborka-esztétákkal és a kellemetlenkedő szomszédokkal szemben kell hangoztatni, hanem hangsúlyozni kell a nemzeti szuverenitást az országhatárokat figyelmen kívül hagyó tőkével szemben is.

Még egy fontos szempontra fel kell hívni a figyelmet. Nem valószínű, hogy Szíriában annyira stabilizálódna a helyzet, hogy a belátható jövőben képes lenne kivándorlóik többszázezres tömegét visszafogadni. Számolnunk kell az Európában letelepedő többszázezer szíriai (és más országból érkező) bevándorlóval. Részint a saját rossz tapasztalataik, részint a rosszindulatú médiafelhajtás miatt sok bevándorló nagyon rossz benyomásokat szerzett hazánkról. Ha terrorista alvó ügynökök tömeges jelenlétére bizonyíték nincs is, nagyon is valószínű, hogy az újdonsült lakosokon is úrrá lesz a társadalmi elidegenedés (a tapasztalat szerint a bevándorlók második generációjánál már támad). Frusztrációjuknak, potenciális Nyugat-ellenességüknek ezeréves fennállása óta először szolgáltathat jó célpontot a magyar állam. Akármelyik országban is lesznek 5–10 év múlva, valószínűleg Európában fognak élni. A magyar államnak meg kell tennie a szükséges biztonsági lépéseket, a titkosszolgálatoknak ébernek kell lenniük az esetleges magyarellenes érzelmekkel, akár a terrorista szándékokkal szemben is. Ennél is fontosabb, hogy pozitív gesztusokat tegyünk a kisebbségként Magyarországon vagy Európában élő emberek felé. Ez nem önmegadás, hiszen lehet egyszerre felelős és baráti gesztusokat tenni, és közben szilárdan védeni az elveket. A migrációs válság európai szintű kezelése számunkra a részletektől szinte függetlenül létfontosságú elv, így a szeptember 24-i megállapodás a lehető legjobb hír, még akkor is, ha ez csak az első lépés. És ne feledjük, hogy lehet empátiával fordulni a menekültek felé úgy is, hogy nem engedünk a határvédelemből és a biztonsági elvárásainkból, vagy még inkább, az állampolgársági politikánkból. Egy jó távoli, de legalább globális példát ideemelve, Álvaro Uribe kolumbiai elnök választási szlogenjét idézhetjük: mano firme – corazón grande, vagyis kemény kézzel, de nagy szívvel.

Sajnos hosszú távon kell számolnunk egy ennél sürgetőbb strukturális problémával: a kivándorlással. Ez annál is fájóbb, hogy a legtöbb esetben képzett, felkészült, mobilis fiatalokról van szó, legtöbbször gyermekvállalás előtt. Az ő elvándorlásukat nem lehet hatalmi szóval megállítani, hanem mindent meg kell tenni a push-faktorok mérséklésére – ez pedig ismét visszavezet minket a függetlenség, a nyitott opciók és a békés belső fejlődés kérdéséhez. Magyarország legfontosabb strukturális problémáit tehát akkor van a legtöbb esélyünk felszámolni, ha sikerül tőkét csábítani az országba, de közben megőrizzük függetlenségüket, ha minden lehetséges opciót nyitva hagyunk, és ügyes diplomáciával a minél több híd országává válnánk.

Vendégszerző - Baranyi Tamás Péter, történész