Keveseket lephettek meg az utóbbi napok hírei, miszerint az EU, illetve saját szakállára Franciaország és Olaszország „tanácsadókat” küld a líbiai felkelő csapatok ütőképesebbé tételére. Amiről azonban jóval kevesebb szó esik az Líbia jövője, mit várhat el Európa a Kadhafi-rezsim bukását követően, és milyen garanciákat kap az EU, hogy déli határát biztonságban tudhatja.
A legfontosabb, máig tisztázatlan kérdés az egész líbiai polgárháború kapcsán, hogy pontosan kik állnak szemben Kadhafi katonáival és zsoldosaival, kiket támogat Európa és az Egyesült Államok. Ennek a dilemmának komoly jelentősége van, hiszen azon túl, hogy a Kadhafi-rendszerrel tovább nem élhetünk együtt, megeshet, hogy olyan csoportokat segítünk hatalomra a déli szomszédságunkban, amelyek képtelenek lesznek ellátni egy hatalmas és komplex ország ellenőrzését, vagy a legrosszabb esetben aktívan ellenségesek lesznek a nyugati civilizációval szemben. Annak ellenére, hogy az európai és amerikai politikusok nyilatkozataiban a felkelőket „többségében orvosok, ügyvédek és professzorokból álló szervezetnek” igyekeznek beállítani, akiknek szeme előtt csupán a demokratikus átmenet kikényszerítése áll, ez az Európai Unió politikai döntéshozói számára, sőt a közvéleményének se jelenthet elegendő garanciát. Történelmi példákat tekintve az iráni iszlám forradalom álljon intő példaként, ahol a sah elnyomó rendszere ellen felkelt számtalan csoport közül, amelyek között demokrata, kommunista és számtalan más irányzat is szerepelt, végül a radikális iszlám egyik legádázabb csoportja került hatalomra a perzsa államban.
("Jó lenne elkerülni", f: www.victoryinsititute.net)
A felkelők győzelme alapvető fontosságú az EU számára, mivel a sértett és minden bizonnyal bosszúra vágyó Kadhafi egyszerűen nem maradhat hatalomban, hiszen ez folyamatos fenyegetést jelentene az európai állampolgárok életére nézve. Szemben az iráni fenyegetéssel, amelyet egyesek igyekeznek azzal elbagatellizálni, hogy a politikai elit retorikája nem jelent egyet a cselekvéssel (bár érdemes lenne az Iráni Forradalmi Gárda libanoni, jemeni és a Gázai övezetben játszott szerepére nagyobb figyelmet fordítani) Kadhafiról pontosan és bizonyíthatóan tudjuk, hogy bármire képes, olyan terrorakciókat támogatott „fénykorában”, amelyeket az al-Káida is megirigyelhetne. Egy otthoni győzelem esetén, ha sikeresen dacolt a felkelőkkel és a bizonytalankodó nyugati hatalmakkal, nem lesz mit veszítenie, hiszen nemzetközi elszigetelődése évtizedekig (azaz az előrehaladott korára való tekintettel haláláig) biztos lesz és a nemzetközi terrorszervezetek egy újabb bőkezű támogatóra találhatnak személyében.
Meg kell nézni továbbá, hogy mit is várhatunk az igencsak szedett-vedett felkelők hatalomra kerülése esetén. A válasz az, hogy ezt ma senki nem tudhatja, hiszen a sokkal jobban ismert és kevésbé összetett Tunézia kapcsán se tudták a nyugati titkosszolgálatok helyesen értelmezni a helyzetet, tehát ne legyenek illúzióink, hogy az eddig szinte nem is ismert líbiai ellenzékiek számtalan csoportján ma bárki, őket magukat is beleértve, kiigazodnának. Tehát annak ellenére, hogy a támogatásuk helyes és az egyetlen lehetséges európai stratégia, ezt a segítséget bizony a líbiai csoportoknak ellentételeznie kell. Nem az európai vállalatoknak nyújtott koncessziókra gondolok, vagy bármi hasonlóra, mint a kínai nyitott kapuk imperialista rendszere volt a XX. század elején, ez a kérdés nem a gazdaságról szól, hanem az EU és a Mediterrán régió hosszú távú biztonságáról.
A következő kérdéseket kell tisztázni: a líbiai felkelők pontosan melyik csoportjainak szánják az európai államok a kiképzést, amely hatékonyabb harcoló erővé alakítja majd ezeket a szervezeteket. Elkerülhetetlen, hogy az EU néhány csoportosulást előtérbe helyezzen, hiszen rossz döntés esetén jövendőbeli ellenségeinket juttathatjuk előnyhöz, mind a líbiai hatalmi harcokban, mind velünk szemben. Amennyiben azonban az európai hatalmak helyesen válogatják meg a támogatandó csoportok és vezető személyiségek körét, akik részesülni fognak a katonai és logisztikai segítségből, akkor biztosíthatjuk, hogy a mindössze 6 millió ember által lakott hatalmas területű ország ne váljon a terroristák menedékévé. Továbbá az is fontos szempont, hogy az új Líbia továbbra is képes legyen feltartóztatni a Szaharától délre eső területekről Európába vágyó néptömegeket, amelyeknek a befogadására az öreg kontinens egyszerűen képtelen lenne. Meg kell érteni, hogy bár az Európai Unió elsősorban a líbiai civilek életének védelméért avatkozik be a déli szomszéd területén, azonban nem bízhatja a szerencsére, hogy egy Európával és a régiós szomszédjaival békés viszonyra törekvő és stabil ország születik-e majd meg a polgárháború romjain vagy pedig a globális terrorizmus egy újabb bástyája.
Csepregi Zsolt
