Nehéz helyzetben van Törökország, hiszen ahogy földrajzilag, úgy kulturálisan és politikailag is Európa és Ázsia között kell egyensúlyoznia. Az atatürki reformokat követően úgy tűnt, a hangsúly egyértelműen a Nyugathoz való közeledésen van. Előbb NATO taggá vált az ország és szolgált a Szovjetunióval szembeni első frontként, később szinte mindent megtett, hogy az Európai Közösséghez, illetve az Európai Unióhoz csatlakozhasson. Európa mindig újabb feltételt támasztott, a hadsereget, amely a szekuláris török politika őre a nyomásunkra kiszorították a politikából, de ez se volt elég. Törökország mostanra rájött, hogy nem érdemes futnia az Uniós tagság után. A Közel-Keleten sokkal többre értékelik az egyre befolyásosabbá váló középhatalmat.

 

Jelenleg a török bel- és külpolitika teljes újraértelmezés alatt áll. Az iszlám fokozatosan visszaszivárog a magánéletből a közéletbe, évtizedes tabukat dönt meg a kormány. Megjelent a diplomáciájukban a „volt ottomán területek” kifejezés, amitől nekünk, magyaroknak is feláll a szőr a hátunkon és jogosan. Török diplomaták és politikusok intenzíven építik a kapcsolatokat Iránnal, Szíriával, Libanonnal, de a népirtásért felelős szudáni elnök is szívesen látott vendég Erdogan török miniszterelnöknél. Ami talán a legnagyobb aggodalommal tölthet el minket, az a török védőernyő, amely az iráni atomprogram fölött lebeg. Törökország gyengíti a nagyhatalmak által kivetett gazdasági szankciók hatását és segít a perzsa államnak az időhúzásban, miközben ezekben a pillanatokban „fűtik fel” az első iráni reaktort. Logikus, hogy ezt teszi, hiszen szót követel magának a tárgyalásokban, amelyet a „Hatok” (ENSZ BT öt állandó tagja és Németország) nem akar megadni neki.

 

 

(forrás: news.peka.net)

 

Ezeknek az új szövetségeknek persze komoly ára van. A Nyugattal nem maradhat meg az a jó kapcsolat, amely eddig volt, ha közben Törökország igyekszik külön utas politikát vinni a Közel-Keleten. Az Iránnal való fraternizálás önmagában is folyamatosan rontja a kapcsolatokat az Egyesült Államokkal, de a „vezéráldozat” az Izraellel kötött véd- és dacszövetség felrúgása volt. A látszólagos érvként a gázai flottilla ügye szolgált (amelyről hamarosan Pro/Kontra cikkel jelentkezünk - szerk.), azonban valójában ez volt az ár, amelyet meg kellett fizetnie a török kormánynak, hogy az arab utcákon befolyást szerezzen, átnyúlva a diktatórikus rezsimek feje fölött. Nem mindenkinek tetszik persze a zsidó állammal való szakítás, főleg a török hadseregnek nem, amely az atatürki örökség védelmezője és egyáltalán nem nézi jó szemmel az iszlamista fordulatot, amelynek egyelőre nem látszik a végpontja. A másik indok, hogy Izrael a legmodernebb fegyverrendszerekkel látta el Törökországot, ettől most természetesen elesett a katonaság.

 

Ezért az ellenséges fordulatért senki mást nem indokolhatunk, mint saját magunkat. Az Európai Unió bölcs javaslatai kiszorították a hadsereget a politikából, amely a demokrácia és a szekuláris berendezkedés garanciája volt. Saját modellünk univerzalitásába vetett megalapozatlan hitéért azonban nagy árat kell fizetnünk, és még nem is látjuk mekkorát. Egy biztos, jó időre elvesztettünk egy hetvenmilliós, rohamosan fejlődő országot, amely a világ egyik legerősebb hadseregével rendelkezik. Törökország új csapatban játszik és a labda az ő térfelükön van.