Vélemény: Mi legyen a lengyel-magyar barátsággal?

2011. május 25.

Bár a külpolitikát ritkán szokás régi közmondásokra alapozni, az egyértelmű, hogy a „Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol, s issza borát.” gondolat olyan, amely régóta foglalkoztatja a régió döntéshozóit és elemzőit. A toposz azonban sokak szerint változás előtt áll, vagy esetleg már rég meg is szűnt a valóságban. Ebben az esetben kérdés, érdemes-e még harcolni érte?

Az bizonyos, hogy a téma sűrűbb megjelenése a sajtóban és a politikai napirendben nem véletlen, hiszen keresve sem találhatnánk jobb időpontot a lengyel-magyar viszony feszegetésére, mint az idei év. Az EU-elnökségi pozíciójának egymás utáni betöltése ehhez tökéletes kerettel szolgál, a félidő környékén pedig már több olyan eseményt és tényezőt is figyelembe vehetünk, ami alakítja a helyzetről kialakított képet. Ilyen például a Keleti Partnerségi Konferencia megszervezésével kialakult vita, amelyről már mi is közöltünk véleménycikket. Tény, hogy a lengyelek sikeresen átvették tőlünk a mind a hivatalos, mind a nem hivatalos találkozó kezdeményezését, és meglehetősen sovány vigasz a magyar diplomácia számára, hogy majd „közös” rendezésben kerül megtartásra az esemény. Ennek folyományaként lengyel újságok már arról cikkeznek, hogy a két ország között meglévő kapcsolat igen egyoldalú, hiszen Varsó valójában nem feltétlenül érzi szükségét egy ilyen barátságnak. Valószínű azonban, hogy ennek az állításnak nagyobb a füstje, mint a lángja. A lengyeleknek ugyanis szintén szüksége lehet a magyarokkal ápolt kapcsolatra, csakúgy, mint ahogy nekünk rájuk.
 
(Vajon egy irányba tartanak?, forrás: www.hirszerzo.hu)
 
Miért is van ez így? Ami tény, hogy jelenleg Lengyelország a régió vezető állama. Népességben, területben a legnagyobb, gazdaságilag, például a reál GDP növekedési ütemében előreláthatólag szintén jól teljesít (ha nem is a legjobban), így a nyugat-európai országok számára értékes partner. A NATO szempontjából is kiemelkedően fontos, mind földrajzi elhelyezkedése, mind a helyi hadseregre fordított összeg miatt (körülbelül 8 milliárd dollár 2009-ben,összehasonlításképpen a V4-ben második helyezett cseheknél ez 2,5 milliárd dollár). Nem véletlen, hogy a lengyelek az egyetlenek a régióban, akiket azzal kecsegtetnek az EU vezető államai (Németország és Franciaország), hogy beemelnék a „nagyok” közé. Ezek a kilátások egyértelmű helyzet elé állítja a magyar külpolitikát: a lengyel-magyar kapcsolatokat olyan szorosra kell húzni, amennyire csak lehet, bármi is történik. Milyen lehetőségekkel számolhatunk, ha azt feltételezzük, hogy Lengyelország egyre erősebb pozíciót szerez az EU-n belül: az első, bár nem teljesen reális az, hogy a lengyelek bebocsátást nyernek az EU és így a NATO „felsőbb rétegébe”, úgy, hogy teljesen magára hagyják a közép-európai, szűkebben a V4-es régiót. Ezt persze így nem lehet kivitelezni, az ország nem szakadhat ki például saját geopolitikai környezetéből, ám politikai szerepvállalásában visszahúzódhat akár a saját, vagy egy újonnan kialakítandó régió javára. Ebben az esetben sosem rossz, ha megfelelően kiépített kapcsolatrendszerünk van egy új európai nagyhatalommal. Mindenesetre ezt a lehetőséget magyar szempontból érdemesebb lenne elkerülni, hiszen sokkal több hasznot hozna a térség számára egy olyan Lengyelország, mely bár hangadó az Unión belül, nem adja fel ilyen mértékben itteni pozícióit. Az ezt elérő stratégiának látványos pontja például a lengyel vezetés ténye az újonnan létrehozandó Visegrádi hadtest élén. Az ehhez hasonló politikai és katonai lehorgonyzása az országnak elősegítheti a lengyel érdekek bizonyos változatlanságát, amellett, hogy hathatósan tudnák képviselni közös céljainkat. Ilyenkor is egyértelmű, hogy a lengyel-magyar kapcsolatokat minél inkább erősíteni kell, hiszen logikusan ők lennének vezető pozícióban, valamint ellensúlyoznunk kell a jelenlegi belső ellentéteket például Szlovákiával és Romániával. Ez arra az esetre is érvényes, ha a már a V4 hadtestnél tárgyalt regionális önállósodás felé venné az európai politika az irányt. Magyar oldalról tehát kétségtelenül fontos az ügy.
 
Mindez persze nem válasz arra a kérdésre, miért is lenne a lengyeleknek szüksége ránk, vagyis, hogy tényleg kétoldalú-e ez a kapcsolat? A válasz egyértelműen igen, hiszen azért az nyilvánvaló, hogy a lengyel erőviszonyok javulását pontosan az segíti elő, hogy az EU a régiót legfőképp befolyásoló szereplőt szeretné magának megnyerni. Így bár Lengyelország pozíciója önmagában is erős lehet, egy mögötte álló teljes térséggel sokkal nagyobb lehetősége volna irányító szerephez jutni a kontinensen. Összegezve tehát véleményem szerint Magyarország (és egyben Lengyelország) kiemelt fontosságú célkitűzése kell, hogy legyen a lengyel-magyar barátság érzetének fenntartása, és az abból fakadó külpolitika erősítése, hiszen ezt elhanyagolva hátrébb sorolódhatunk egy meglehetősen fontos régiós hatalmi játszmában.
 
Mészáros Tamás

 

A bejegyzés trackback címe:

https://diplomaci.blog.hu/api/trackback/id/tr972930826

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása