Mindeddig viszonylag kegyes volt a sors Európához, a közel-keleti fejleményeket tekintve. A tunéziai és egyiptomi zavargások anélkül zajlottak le, hogy komolyabb fegyveres összecsapásokba torkollottak volna, a líbiai polgárháború egyelőre nem terjed tovább és talán a győzelem sincsen messze. Annak ellenére, hogy újabb frontok nyíltak meg az utóbbi hetekben (mindenekelőtt Jemenre és Szíriára kell gondolni) mindezidáig csupán ízelítőt kapott az öreg kontinens abból a káoszból, amelyet a Közel-Kelet politikai rendszereinek összeomlása jelenthet az Európai Unió számára. Más jellegű, de hasonlóan fontos fejlemény, hogy Törökországban nem sikerült az uralkodó AKP-nek kétharmados többséget szereznie a parlamenti választásokon. Ez komolyan hátráltathatja az egyre inkább különutas jelleget öltő török külpolitikai ambíciókat, amelyek már így is akadályt jelentenek az amúgy is erőtlen európai közel-kelet politikának.

 

("A -részben- boldog győztes", f: www.english.aljazeera.net)

 

Az, hogy pontosan milyen irányba tart Törökország, azt ma senki nem tudja határozottan megállapítani, ahogyan azt sem, hogy milyen mértékben iszlamista színezetű az AKP. Éppen ezért, pusztán abból a tényből következtetve, hogy Líbia, Szíria és különösen Irán kapcsán a török külpolitika igyekszik megakadályozni, hogy az Európai Unió nyomást gyakoroljon ezekre az államokra, a most nyert „haladékot” nagyon fontos lenne kihasználni. A következő hónapokban a török alkotmányozás folyamata lesz a legfontosabb prioritása az Erdogan kormányzatnak, hiszen az 1982-es katonai puccs nyomán lefektetett alaptörvény mindenképpen elavult, viszont annak konszenzusos megváltoztatása komoly energiákat fog igénybe venni. Ami talán még ennél is fontosabb az a pszichológiai hatása a mostani szűkös győzelemnek, hiszen Erdogan miniszterelnöknek be kellett ismernie, hogy az ellenzéki pártok egyetértése nélkül nem képesek végrehajtani a szükséges átalakításokat az állam szerkezetében és hitet tett a „szerény kormányzás” mellett. Ez a belpolitikai konszenzuskeresés minden valószínűség szerint ki fog hatni a török külpolitikára is. Erdogan nem léphet fel Törökország vitathatatlan hangjaként és nem is szakíthatja el országát olyan könnyen az atatürki tradícióktól, amelynek lényege a Nyugathoz való folyamatos közeledés.

 

Amennyiben az Európai Unió nem kínál valós csatlakozási alternatívát, ez esetben a következő választásokon már nem lehetünk olyan biztosak benne, hogy egy gazdaságilag sikeres és büszke Törökország nem fordul-e még jobban a közel-keleti szomszédjai felé, szembehelyezkedve Európával. Az atatürki örökséget eddig leginkább képviselő Köztársasági Néppártnak is már komoly arculatváltozáson kellett végbemennie, szociáldemokrata irányba tolódott, így szerezhetett 25% körüli eredményt a szavazáson. Egyre kevésbé lesz népszerű a törökök körében az eddigi „viszonzatlan szerelem” az Európai Unió iránt ezért lassan az összes jelentős török párt szakítani fog azzal az ábránddal, hogy Európa nagy államai valaha is egyenrangú félként fognak tekinteni a török államra. A XXI század legnagyobb lehetősége forog kockán, hiszen a török gazdaság és hadsereg olyan erőforrás, amelyet az Unió nem nélkülözhet a feltörekvő hatalmakkal szemben. Amennyiben Törökország végleg különutas politikát fog folytatni, ez esetben azt is megakadályozhatja, hogy az Unió stratégiai szövetségeket építsen ki a Közel-Keleten. Ezzel ellentétben egy EU tag Törökország lehet a legjobb „nagykövetünk” a régióban és komoly erőforrásokat spórolhatunk meg, ha Törökország garantálja a térség stabilitását. A mostani választások eredménye csupán néhány éves haladékot jelent az Unió számára, hogy végre felismerje, hogy hosszú távon nem nélkülözheti Törökországot, annak csatlakozása más szövetségi rendszerekhez az egyik legjelentősebb fenyegetést jelentheti ránk nézve akár néhány évtizeden belül is. A török nép megtette a magáét, most Brüsszelen a sor.