Elismeri-e Európa Kínát piacgazdaságnak?

2011. szeptember 14.

Ven Csia-pao szeptember 14-én, a Világgazdasági Fórum északkelet-kínai Dalianban megrendezett tanácskozásán ismét elhúzta a mézesmadzagot az európai vezetők előtt, midőn kijelentette, Kína bővítené európai befektetéseit, de úgy gondolja, cserébe az európai vezetőknek is „bátor lépéseket” kell tenniük Kína irányába, mindenekelőtt végre el kell ismerniük, hogy Kína piacgazdaság. De mi is ezzel a probléma, mit jelent e státusz Kínának és mit az Uniónak, miért nem jut egyetértésre a két fél már évek óta, s mikor várható a kérdésre megoldás?
 
Jelenleg 97 WTO-tagország ismeri el Kína piacgazdasági státuszát, de az Európai Unió, az Egyesült Államok, Japán, és Kína néhány további jelentősebb kereskedelmi partnere nincs ezek között. Az Európai Közösség korábban az állami kereskedelmű országok közé sorolta Kínát, azaz a kínai termékekkel szemben olyan eljárást alkalmaztak, mely a kínaiak megítélésében jócskán diszkriminációnak minősült. Az Európai Unió végül 1998-ban, részint a kínai panaszokra reagálva, részint a kínai gazdasági fejlődés elismeréseként, törölte Kínát ebből a kategóriából, de a piacgazdasági státuszt továbbra sem adta meg, helyette az átmeneti gazdaságok csoportjába sorolta be az országot. Ez a gesztus ekkor ahhoz elegendő volt, hogy Kína és az Unió megkezdjék a gazdasági kapcsolatok normalizálását, de végső megoldásként a kínaiak semmiképpen nem fogadták el ezt, e megoldás a korábbiakhoz képest ugyanis annyi könnyítést jelentett csupán, hogy a dömping-vádak eseti elbírálás alá estek, azaz eseti alapon döntötték el, hogy egy kínai cég (amellyel szemben a dömping-eljárást kezdeményezték), piacgazdaság környezetben működik-e. Bár ez az eljárás még mindig jóval kedvezőbb, mint az Egyesült Államoké, amely a nem piaci alapon működő gazdaságok között tartja számon Kínát, Peking számára ez is elfogadhatatlan.
 
(Ven Csia-pao a Világgazdasági Fórumon, f: www.telegraph.co.uk)
 
Az Unió számos antidömping eszközt vet be annak érdekében, hogy megakadályozza az EU-n kívüli országokat abban, hogy olcsó termékeikkel elárasszák az európai piacot. Hogy eldöntsék, egy megvádolt vállalat valóban áron alul exportál-e, vagy egyszerűen csak versenyképesebb a hazai versenytársaknál, az uniós tisztségviselők először azt vizsgálják meg, vajon a vállalat származási országa rendelkezik-e piacgazdasági státusszal. Ha a vállalat anyaországa piacgazdaság, akkor feltételezhető, hogy a vizsgált termék belföldi ára tükrözi a valós termelési és marketing-költségeket, így azt kell úgynevezett „rendes értéknek” tekinteni, vagyis a hazai ár és az exportár egyszerű összehasonlítására van csupán szükség. Ezzel szemben, ha az érintett ország, esetünkben Kína, nem minősül piacgazdaságnak, már azt feltételezik, hogy az árak és költségek mesterségesen kerültek megállapításra, így a vizsgálódást végző hatóságok nem használják azokat. Ebben az esetben, a WTO joganyaga értelmében, egy harmadik – piacgazdaságként elismert – „helyettesítő” ország hasonló termékét veszik alapul, hogy megállapítsák az exportár elfogadhatóságát. Elméleti szinten ez teszi lehetővé annak meghatározását, hogy milyenek lennének a költségek és árak az adott országban, ha az valóban piacgazdaságként működne, gyakorlatilag azonban azt jelenti, hogy az EU tisztségviselői de facto szabadon eldönthetik, melyik árazási rendszert ismerik el megfelelőnek a vizsgálataik során, azaz tetszésük szerint választhatnak akár olyan helyettesítő országot is, ahol az árak viszonylagosan magasak, figyelmen kívül hagyva fejlettségi szintjüket, a termék minőségét és komparatív előnyeit. Mindezek tükrében nem meglepő tehát, hogy a reláció másik állandó feszültségeket gerjesztő témakörével, a fegyverembargóval ellentétben a piacgazdasági státusz megszerzése Kína számára nem presztízskérdés, hanem nagyon is reális igény, mivel a státusz megadásával a WTO rendje szerint megváltoznának a Kínával kapcsolatos dömpingszabályok. A piacgazdasági státusz odaítélését követően ugyanis sokkal nehezebb lenne megindítani Kína ellen az eljárásokat, mivel ekkor már a kínai árrendszert kellene viszonyítási alapnak tekinteni az antidömping-vizsgálatok során.
 
A jelenlegi rendszer a kínai hatóságok szerint mindemellett több szempontból is diszkriminatív. Kína ma azzal érvel, hogy a legtöbb kínai vállalat, elsősorban az exportszektor területén, már ma is piacgazdasági körülmények között működik: az input termékeket valós árakon szerzik be, és az árazás is kereskedelmi alapon történik. Szerintük a munkaerő alacsony költsége – mely komparatív előnyük is egyben – az, amely olcsó exportjukért felelős, nem pedig az állami támogatás, vagy a nemzeti valuta manipulációja. Mikor 2001-ben Kína csatlakozott a WTO-hoz, természetesen azt szerette volna, ha automatikusan piacgazdaságként ismerik el, erre azonban végül nem került sor. A csatlakozási dokumentum 15. cikkelye szerint a többi tagország 2015-ig továbbra is megteheti, hogy nem tekinti Kínát piacgazdaságnak, 2016-tól azonban az ország automatikusan megszerzi a státuszt. Mivel nem akart addig várni, Kína már 2003 júniusában az Unióhoz fordult, és hivatalosan kérte a piacgazdasági státusz megadását, azonban Brüsszel visszautasította ezt az igényt. Az Unió ekkor elismerte ugyan, hogy Kína gazdasága jelentős fejlődésen esett át, sok szempontból felzárkózott, azonban négy kiemelt területen (állami beavatkozás, vállalatirányítás, tulajdonjog és csődtörvény, pénzügyi szektor) továbbra is fennállónak vélt néhány olyan hiányosságot, illetve nem piacgazdasági elemet, melyek nem tették lehetővé a státusz megadását Kínának.
 
2004-ben elsőként Új-Zéland ismerte el Kína piacgazdasági státuszát, amit Szingapúr és Malajzia elismerése követett, igaz, az ő döntésük nem igényel különösebb magyarázatot. Azóta azonban 70-nél is több ország csatlakozott ehhez a körhöz, beleértve Oroszországot, Ausztráliát, Dél-Afrikát, a Koreai Köztársaságot és a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségét (ASEAN). Sőt, azóta néhány uniós tagállam is fel-felvetette már a státusz odaítélésének szükségességét: korábban az Egyesült Királyság, de 2010-ben már az EU legjelentősebb gazdaságaként számon tartott Németország is elkötelezte magát a kérdés mellett és egy Kínával közösen kiadott közleményben deklarálta, hogy kész aktívan közreműködni abban, hogy az Unió végre piacgazdaságként ismerje el Kínát.
 
Azok az európaiak, akik a státusz megadása mellett foglalnak állást, azzal érvelnek, hogy Kína exportja már ma is részben külföldi tulajdonú vegyes vállalatokon, vagy kínai magáncégeken keresztül bonyolódik, melyek piacgazdasági körülmények közt működnek. Egy, az egész gazdaságot górcső alá vevővizsgálat minden bizonnyal több nem-piaci elemet fedez fel, mintha az elemzés fókuszába kizárólag a kínai export-szektor kerülne. Ráadásul, a megindított vizsgálatok sok időt és pénzt emésztenek fel mind a vizsgált cégek, mind pedig a Bizottság részéről, holott, a piacgazdasági státusz odaítélését követően is lenne lehetőség dömpingellenes eljárások megindítására, csak akkor nem lenne szükség helyettesítő országok bevonására, és a megvádolt cégek elbírálása sokkal reálisabb költségek alapján történhetne. Az Unió és Kína közötti problémák megoldására a jelenleginél több esély kínálkozna, ha azok viszonossági alapon történnének. Ez a piacgazdasági státusz kapcsán például jelenthetné azt, hogy Kína megkaphatná azt, ha cserébe megszüntetné a nem-vámjellegű kereskedelmi és befektetési korlátokat, javítaná a szellemei tulajdonjogok védelmének helyzetét, és hatékonyabb jogvédelemben részesítené a Kínában megtelepülő európai cégeket.
 
A globális gazdasági válság a Kína és Európa közötti gazdasági kapcsolatok egyensúlyának helyreállítását még sürgetőbbé tette. Egyértelmű ugyanis, hogy az idő múlásával egyre kevésbé áll majd Kínának érdekében, hogy lépéseket tegyen a piacgazdasági státusz megszerzéséért, hiszen – a WTO-s csatlakozási dokumentum szerint – 2016-ban úgyis automatikusan megszerzi azt. Ha az Unió valóban el akarja érni az általa javasolt változtatásokat Kínában, most kell lépnie, amíg a lépéseknek valódi tétje van.
 
Szunomár Ágnes

 

A bejegyzés trackback címe:

https://diplomaci.blog.hu/api/trackback/id/tr223227895

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rezgaras 2011.09.15. 10:16:01

A baj ott van, hogy Európában a "piacgazdaság" fogalmába belefér az, hogy állami tulajdonú vállalatok is teljes jogú résztvevôk. Márpedig könnyen belátható, hogy egy állami tulajdonú vállalat alapvetôen különbözik egy magánvállalattól, hiszen nem a tulajdonosai korlátos pénzét kockáztatja vállakozásával a piacon, hanem egy állam szinte korlátlan pénzét. Vagyis nem a piaci kemény költségvetési korlát, hanem az állam puha költségvetési korlát vonatkozik rá.

Ezek a vállalatok emiatt a picai versenyben abszurd helyzetet teremtenek. Pedig vannak bôven, lásd a Deutsche Telekom, a Matáv tulajdonosa (a megvétel idején a német állam még a részvények többségét birtokolta és ma is beleszólása van az üzleti döntésekbe) vagy a francia EDF, stb.

Ha ezeket a vállalatokat minden korlátozás nélkül a piacra engedjük, a hasonló kínai struktúrák ellen kevés kifogásunk lehet...
süti beállítások módosítása