Mikor a magyar-kínai kapcsolatokban rejlő lehetőségekre terelődik a szó, a szakértők – szinte gombnyomásra, gépiesen – elkezdik sorolni, mi minden szól mellettünk, mi az, ami nekünk megvan, de másoknak a régióban nincs: óriási potenciál, geopolitikai helyzet, jelentős és elégedett kínai kisebbség, kínai-magyar kéttannyelvű általános iskola, Bank of China fiók, és persze a közvetlen légijárat, ... Ez elég, elég kell hogy legyen, sőt! Ugye? E sorok szerzője is sokáig bizakodott, sőt, bíztatott, most kétkedik. Mi történik most, mire várunk, miért nem lépünk, s miért hagyjuk leépülni mindazt, amiért korábban megdolgoztunk?

 

A közvetlen légijárat a legfrissebb hírek szerint március 2-ától a múlté, a Hainan Airlinesnak ugyanis nem éri meg üzemeltetni a korábban a Malévval közösen működtetett Budapest-Peking vonalat. Majd repülnek valahova máshova a régióban, ott is lesz potenciál és megfelelő geopolitikai helyzet. És a kínai kisebbség? Az ő szerepük tényleg fontos, de egy közel 1,4 milliárdos ország nem fog az itt élő tizenötezer kínai kedvéért eltekinteni attól, hogy hazánk nem tesz meg mindent – sőt az utóbbi időben szinte semmit – annak érdekében, hogy látható legyen és értékelhető beruházásokat kínáljon a számukra. Az atlatszo.hu információi szerint a kínai befektető például részben azért mondott le a Malév-projektről, mert a korábbi megállapodások rendre érvényüket vesztették. Ha nincs bizalom, nincs üzlet, Kínában legalábbis ez örök szabály.

 

("Pedig szépen indult..."f: MTI)

 

A kínaiaknak – és itt most ne feltétlenül az államra, sokkal inkább a vállalatokra gondoljunk – van pénzük, de a gyengülő dollár és euró miatt ezt most nem feltétlenül kötvényekbe fektetik (és főleg nem magyar állampapírba!), hanem inkább egyéb nyereséges, gazdasági hasznot hozó beruházásokba teszik, például cégeket vásárolnak fel részben, vagy egészben. Ők azonban nem fognak kutatásokat végezni arról, van-e itt fogadókészség a kínai tőkére, miért is tennék, mindenki más tálcán kínálja a projektjavaslatokat, üzleti lehetőségeket. Ha pedig megkezdődik egy tárgyalási folyamat, ahhoz biztosítékok kellenek. Ehhez nélkülözhetetlen az állami szerepvállalás hazai oldalról.

 

És pont ebben a helyzetben nincs gazdája a magyar-kínai relációnak kormányzati szinten. Ez nagyon rossz üzenet. Medgyessy óta ilyen nem volt, az ő 2003-as kínai útja után hozták ugyanis létre a kapcsolat ápolásáért, fejlesztéséért felelős kormánybiztosi pozíciót, s egyébként ettől az évtől datálható a jó kapcsolat kialakulásának kezdete, nem pedig 2011-től, ahogy azt a kormányzati források láttatni igyekeznek. A kormánybiztos – hívják akár kormány-, ill. miniszterelnöki megbízottnak, vagy „Mr. China”-nak – feladata az új lehetőségek felkutatásán és a meglévő együttműködések monitoringozásán túl a kapcsolattartás. E pozíció ugyanis a kínaiak számára önmagában is biztosíték arra, hogy számítanak nekünk. Nagyon. Ha ugyanis azt érzik, nem fontosak eléggé, továbbállnak, máshova viszik a pénzüket. És van hova, hiszen a fél világ tőlük várja a megváltást. A legutóbbi EU-Kína csúcson – amit Valentin-napon tartottak, talán ez is üzenet? – az uniós vezetők még a piacgazdasági státuszt is beígérték, és hozzátették, hogy remélik, (cserébe) Kína részt vesz az európai pénzügyi krízis felszámolásában.

 

A magyar-kínai kapcsolat fejlesztésével foglalkozó pozíció jelentőségével eleinte a jelenlegi kormány is tisztában volt. Bár sokan nem értették, miért pont a fejlesztési tárcához került a terület a Nemzetgazdasági Minisztérium, vagy a Miniszterelnökség helyett, végül is nem akárki, hanem maga Fellegi lett „Mr. China”. Persze várható volt, hogy nem lesz annyi ideje erre a feladatra, mint ha főállásban csak ezzel foglalkozna, de ígéretesen indult a dolog, csak aztán valahol megrekedt. A „Mr. IMF” pozíció mellé már nem fért be a kínai kapcsolat ápolása, csak azt nem tudni, miért nem vette át valaki más, még akkor. Az utóbbi időben hallani híreket arról, hogy keresnek referenseket, belső körökben érdeklődnek ki lenne alkalmas az „új csapatba”… De miért csak most? A kormánynak most más, fontosabb dolga van, meg kell menteni az országot – szólhatna a védőbeszéd. De nem arról volt szó, hogy a kínai tőke ment meg minket?

 

„Keleti szél fúj” – ismerte fel a miniszterelnök tavaly. Ennek jegyében került sor 2011 nyarán számos ígéretes keretmegállapodásra és a kínai és a magyar miniszterelnök bizalmas Duna-parti sétájára, melynek során mély és erős szövetség köttetett – legalábbis ezt sugallták minden lehetséges forrásból. Egy holland újságíró régiónk és Kína kapcsolatát kutatva a közelmúltban hazánkban tartózkodott, s néhány kormányzati vezetőnek feltette a kérdést: mi van most a keleti széllel? Erre azt a választ kapta, hogy végül is minden rendben, a terület most épp másik tárcához kerül át, a nyári megállapodásoknak meg majd lesz folytatása, csak figyeljen és majd meglátja. Kapott már ilyen válaszokat másoktól is, régóta van a szakmában, egy dolog azonban őt is meglepte: e magas beosztású vezetők szerint ugyanis Orbán Viktor keleti széllel kapcsolatos, a bekezdés elején citált kijelentését tulajdonképpen a sajtó magyarázta félre, hiszen ő csak arra utalt ezzel, hogy a világ gazdasági növekedésében Európa szerepe csökken, míg Ázsiáé növekszik. Vagyis nem volt itt szó szövetségkeresésről, egymás nyakába borulásról, csak a média láttatta így.

 

Akkor nyilván a következő mondatokat is ők idézték rosszul:

 

 “A mai napot rendkívül fontos mérföldkőnek és sikernek tekintem Magyarország megújulásában.” … „Magyarországnak új típusú szövetségekre és szövetségesekre is szüksége van… Ma úgy zártuk le a tárgyalásokat, hogy Kína és Magyarország ilyen új szövetségesei lehetnek egymásnak.”… "Történelmi segítséget kaptunk Kínától, ezzel a magam részéről az ország finanszírozásának középtávú bizonytalanságát eltűnni látom" (Orbán Viktor, 2011. június 25.)

 

És itt jönne az a rész, hogy nincs minden veszve, jön még borúra derű... De a jelenlegi helyzetből nagyon nehéz jósolni, főként pozitív előjelű prognózist adni. Most csak abban reménykedhetünk, hogy egyszer még lesz okunk bizakodni: lesz új, hozzáértő felelőse a relációnak; a kínaiak még mindig nyitottak lesznek az együttműködésre, s nem találnak időközben megbízhatóbb, kitartóbb szövetségest a régióban; lesznek projektek, mindkét fél számára kifizetődő beruházások, melyekről hírt adunk, melyek révén kiemelkedhetünk a térségből; lesz elszánás, lesz kitartás. És nem szúrjuk el. Megint.

 

Szunomár Ágnes