A politikai iránt elkötelezettek augusztus folyamán azt érezhették, hogy tovatűntek már azok az izgalmas idők, amikor a miniszterelnök Brüsszel és Moszkva között vont párhuzamot a nemzeti ünnepünkön, kiborítva ezzel szinte mindenkit az EU vezérkarában vagy, amikor a KIM vezetője védte a magyar kormány intézkedéseit az Unió fővárosában, erős ellenszélben. Amikor velünk foglalkozott boldog-boldogtalan az Economist, a WSJ, a Financial Times, a Guardian és megannyi egyéb jól ismert nemzetközi orgánum hasábjain. Úgy gondolhattuk, valóban azok voltak ám az idők.

Elérkezett ellenben augusztus 30-a és egy relatíve ismeretlen azeri gyilkos kiadatása hazájának, ami szabályos lavinát indított el. Ramil Sahib Safarov 2004-ben gyilkolta meg Budapesten örmény szobatársát, Gurgen Markarjánt, akivel egy kollégiumi szobán osztozott a NATO békepartnerségi program keretében tartott angol nyelvtanfolyam ideje alatt. Safarovot 2007-ben jogerősen életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte a magyar igazságszolgáltatás, ami ellen ugyan tiltakozott az azeri kormány és Safarov kiadatását többször is kérték, ezeket a kérelmeket a magyar hatóságok rendre elutasították. A magyar lapok, az ellenzék és örmény források sugalmazása szerint a pálfordulás beálltát és Safarov váratlan kiadatását a két ország közötti gazdasági kapcsolatok rohamos javulása eredményezte. Tény, jó ideje ismertek azok a hírek, miszerint Ilham Aliyev azeri elnök megegyezett a magyar miniszterelnökkel, hogy Azerbajdzsán kész 2-3 milliárd eurónyi magyar államkötvényt vásárolni, hogy ezzel is segítse hazánk kilábalását a recesszióból. Azonban az, hogy a kiadatás valódi oka ez volt-e, vagy valami más, jó ideig még biztosan nem fog kiderülni. Addig tehát marad a találgatás, illetve az a néhány „apró” következmény, mint például, hogy Örményország megszakított velünk minden diplomáciai kapcsolatot; hogy az Egyesült Államok finoman fogalmazva sem örült döntésünknek; valamint, hogy a legrosszabb esetben háborút idézünk elő a Kaukázusban.

Mivel azonban ez a blog nem foglalkozik hazai belpolitikával, maximum annak külpolitikai vetületével, most sem szándékozom elemezni a kérdésben felmerült különböző magyar pártok és politikusok nyilatkozatait, érvrendszerét. Fontos viszont kiemelni két, a Safarov esethez némileg hasonló ügyet, ahol egy-egy külföldi kormánynak döntenie kellett egy elítélt kiadatásáról, mérlegelve minden egyéb eshetőséget. A konklúzió levonása tehát részben mindenkinek a sajátja lesz, én csak a két történet tényszerű bemutatására törekszem, amennyire ez lehetséges, némi saját véleménnyel spékelve.

Az áruló britek, a hős katona és az olaj milliárdok

Abdelbaset Ali al-Megrahi a Líbia Arab Légitársaság biztonsági főnöke, valamint az FBI információi szerint a még Kadhafi tábornok irányította Líbia titkosszolgálatának tagja volt. A 2001-es ítélet alapján – ami al-Megrahit bűnösnek találta a hírhedt Lockerbie repülőgép merényletben (259 halott a gépen, köztük 4 magyarral és további 11 a földön – szerk.) betöltött szerepében – az elítélt legkorábban 20 év után kerülhet feltételesen szabadlábra az életfogytiglani börtönbüntetésből. A líbiai vezetés persze tiltakozott, al-Megrahi kétszer is fellebbezett, a skót bíróságok azonban minden próbálkozást elutasítottak. Aztán elérkezett 2009 és al-Megrahi váratlan kiadatása. Bár a skót hatóságok egészségügyi indokokra hivatkozással engedték haza az elítéltet (az akkori hivatalos tájékoztatás szerint al-Megrahi súlyos prosztatarák miatt legfeljebb 3 hónapot élhet – szerk.), amire jogilag volt lehetőségük, a nemzetközi sajtó, a nemzetközi közösség és kiváltképp az Egyesült Államok súlyos hibáról, felfoghatatlan mulasztásról és újrafeltépett sebekről beszélt. Mindeközben a Líbiába hazatérő al-Megrahit nemzeti hősként üdvözölték, majd pár napig kórházban kezelték, miután kiengedték, hogy a következő 3 évét szinte teljes nyugalomban egy fővárosi villában tölthesse. Bár 2012-ben al-Megrahi elhunyt, a kiadatás valódi oka máig ismeretlen. Egyes londoni hírek szerint Skócia első minisztere, vagyis vezetője, Alex Salmond szeretett volna magának 15 perc hírnevet. Megint mások a brit kormány, egy befolyásos brit olajtársaság (BP / British Petrol) és a líbiai vezetés közötti gazdasági kapcsolatokról beszélnek. Tény, a BP szóvivője elismerte, hogy szorgalmazták al-Megrahi kiadatását a két ország közötti kiadatásai egyezmény alapján, de hozzátette, hivatalos megbeszéléseket soha nem folytattak, valamint nyomásgyakorlást nem alkalmaztak a kormányon.

A brit példát ennek fényében talán úgy lehetne összefoglalni, hogy gazdasági érdekek bár egyértelműen voltak a háttérben, mostani ismereteink alapján azonban mégis úgy tűnik, hogy a részben független skót vezetés egyszerűen saját hatáskörben hozott egy döntést, ami pár hónapra felkorbácsolta London körül az indulatokat.

A drogbáró, a mexikóiak és Sarkozy

Florence Cassaz 2004-ben ismerkedett meg Mexikóban Israel Vallartával, aki a Los Zodiaco bűnszervezett feje volt. Az emberrablásban és drogterjesztésben érdekelt Vallarta, bár 2005-ös közös elfogásukkor kijelentette, hogy Cassaznak semmi köze a szervezethez, mindössze a barátnője, a rendőrségi kihallgatások és információk alapján Cassazt is bűnösnek találták emberrablás, fegyvertartás és egyéb vádpontokban.  A francia nőt 2008-ban 96 évnyi börtönbüntetésre ítélték. A francia sajtó, a mexikói sajtó, társadalom és értelmiség egy része felháborodott a brutális döntésen (nem beszélve az elfogáskor tapasztalt állítólagos rendőrségi visszaélésekről – szerk.) és követelte Cassaz büntetésének mérséklését (később végül 60 évre szállították a büntetés mértékét – szerk.), illetve kiadatását Franciaországnak. Az ügy végül úgy elmérgesedett, hogy Nicolas Sarkozy, akkori francia elnök 2009-es mexikói útja alkalmával személyesen szólította fel a mexikói elnököt, Felipe Calderónt, hogy az 1983-as strasbourgi kiadatási egyezmény alapján engedjék át Cassazt hazájának. Az elnöki kérés ellenére, hosszas mérlegelés után ezt is, ahogy az összes többi kiadatási, mérséklési és egyéb kérelmet a mexikói legfelsőbb bíróság elutasította, mivel szerintük Franciaország nem tudja biztosítani a strasbourgi egyezmény rendelkezéseinek érvényesülését a Cassaz-ügyben.

Az egyezmény ugyanis kimondja, hogy kiadatásra akkor kerülhet sor, ha a fogadó / kérelmező ország újratárgyalás nélkül, ugyanolyan feltételekkel kész az adott elítélttel annak büntetését letöltetni. A francia jogrendben azonban egyrészről a maximálisan kiszabható börtönbüntetés 20 év, másrészről pedig a mexikói hatóság nem látta biztosítva azt sem, hogy a franciák nem tárgyalják-e újra az ügyet, saját belátásuk szerint. Florence Cassaz tehát még vélhetően jó ideig Mexikóban marad.

A magyarok, az azeriek és az örmények

Ezzel elérkeztünk magunkhoz. Nálunk a helyzet úgy tűnik a következő: 1) Az azeriek ajánlottak egy komoly összeget a gazdaságunk stabilizálásért, amivel viszont nem tudjuk, hogy egyelőre mi lesz. 2) Az azeriek kérték Safarov kiadatását a strasbourgi egyezményre hivatkozva, írásos ígéretet téve, hogy betartva annak rendelkezéseit Safarov azeri átszállítása után börtönben marad ugyanolyan feltételekkel, mintha Magyarországon maradna. 3) Az örmények tiltakoztak a kiadatás ellen, majd megszakítottak velünk minden kapcsolatot, miután Safarovot átszállították. 4) A magyar kormány sajnálkozik az örmény reakciók láttán, közben jogszerűségre hivatkozik a kiadatással kapcsolatban és lezártnak tekinti az ügyet. 5) A nemzetközi sajtó és az Egyesült Államok egyértelmű rosszallását fejezte ki az ügyben, elítélve a magyar döntést. Ennyi.

Mindennek fényében számomra egy igazi tanulsága van az ügynek, mégpedig, hogy lehet reálpolitikai szempontok figyelembevételével külpolitikát csinálni, nincs azzal semmi probléma, láttunk rá példát bőven a múltban. Ám ilyen esetekben nem árt mérlegelni, hogy amit adott döntéssel nyerhetek, az milyen viszonyban lesz majd azzal, amit elveszíthetek. Persze szokták mondani, hogy a politikát érdekek mozgatják, amiben erkölcsnek, moralitásnak nincsen igazából helye. Ezzel személy szerint vitatkoznék, legalább is bizonyos esetekben mindenképpen. Arra viszont még ilyenkor is érdemes figyelni – főleg olyan szituációkban, amelyben több, nálunk erősebb szereplő is érdekelt –, hogy valódi érdekek mentén nyilvánosan politizálni mindig sokkal nehezebb, mint elvek mentén. Ezen a héten pedig a magyar kormány éppen ezt a leckét volt kénytelen megtanulni, még ha ezt nyilván nem is így tervezték.   

Németh Áron Attila