A mai nappal visszatér a blog hasábjaira egy sokatok által kedvelt rovatunk, a pro/kontra, aminek a fókuszába most az Európai Unió bővítése kerül. Bár az első kettő, hasonló megközelítésben írt cikkeink a multikulturalizmusról és az Izrael által elfoglalt gázai török flottilláról (linkek: itt, itt, itt és itt) komoly siker lett és jelentős párbeszédet generált több nekünk írt levél formájában, a folytatásra mindezidáig nem került sor. Mostantól azonban vége a hallgatásnak és ismételten írni fogunk egy témáról – két szemszögből, tehát Pro/Kontra, újra a DiploMacin!

Pro – Csepregi Zsolt

Az Európai Unióra gyakran úgy tekintünk, mint egy olyan szervezetre, amely kizárólag a mostani állapotnál csak jobb lehetne. Nem tesz eleget a gazdasági nehézségek ellen, nem eléggé demokratikus, túl nagy a brüsszeli bürokrácia stb. Éppen ezért sokat beszélnek politikusaink arról, hogyan lehetne jobbá tenni az Uniót (majd időnként akár tettekre is sor kerül hosszas egyeztetések végén), de kevés nyilatkozatot hallunk az Európai Unió céljáról. Véleményem szerint az Uniónak három területen kell „missziót” hirdetnie: technológiai haladás és űrverseny, társadalmi és gazdasági forradalom és egy ambiciózus bővítési politikán keresztül elért újraosztása a világszintű nagyhatalmi politikának, ezek közül most az utolsóról lesz szó. Már az is hatalmas eredmény, hogy a mára 28 tagú lett az Unió, így példát mutat a világnak, hogy olyan országok is képesek békében és szoros szövetségben élni egymás mellett, mint Franciaország, Németország és Lengyelország hármasa, azonban mindez elégtelen. Az Európai Unió ambiciózus bővítési céljai és az integráció elmélyítése olyan igazodási pontot jelentene a világ összes államának a XXI. században, amely megakadályozná, hogy újra kétpólusú világ jöjjön létre, vagy visszatérjünk a XIX. század hatalmi egyensúly politikájához. Ezt a bővítést így négy területen fejteném ki röviden: Oroszország, Egyesült Államok, Közel-Kelet és Kína.

"Szerencsésnek kell lenni, hogy az ember bejusson" (forrás: Paresh www.cagle.com)

Oroszországnak jelenleg a legnagyobb gondja a hatalmi manipuláció Ukrajnában és a Kaukázusban. Az egyértelműen kinyilvánított uniós bővítési szándék az orosz játékteret nyesné vissza, egyben egyértelmű demokratikus politikai fejlődési útvonalat adna a volt szovjet tagköztársaságoknak. A jelenlegi bizonytalan brüsszeli ígéretek nem gyakorolnak elegendő nyomást ezen államok politikai elitjére, pontosabban a lakosság nem kérheti számon az Uniós perspektíva elszalasztását vezetőiken. Oroszországnak egy hosszú távú partnerségi keretet kellene felajánlani, kárpótolni gazdasági veszteségeit és biztonsági garanciákat adni arra az esetre, ha legalább nem akadályozza az Unió keleti bővítését.

A Közel-Kelet kapuja Törökország és Izrael és a majdan megszülető Palesztina. Törökországnál láttuk, hogy a brüsszeli ígéretekben való csalódás külön utas török politikát eredményezett, éppen az arab tavasznak nevezett felfordulás idején, így a csatlakozási tárgyalások magabiztos folytatásával újra megfelelő külső ellensúlyokat kell teremteni a török kül- és belpolitikában. Az izraeli-palesztin béke, ahogy azt Netanjahu izraeli miniszterelnök kinyilvánította, kizárólag egy „történelmi kompromisszummal” záródhat mindkét fél részéről. Ezt az Európai Unió egy legalább ugyanakkora „történelmi garanciavállalással” segítheti elő, ahol garantálja a zsidó állam biztonságát és a születendő palesztin állam gazdasági és társadalmi fejlődését. Ugyanilyen politikai útiterv felvázolásával lehetne Marokkót és Tunéziát stabilizálni a demokratikus fejlődés útján, egyben egy társult Unió alá szervezni a közel-keleti és észak-afrikai államokat.

Az Egyesült Államok nyerne a legtöbbet egy önmagáért nagyobb felelősséget vállaló Európával, mivel így nem kellene mindig mindenhol a biztonság végső garantálójának lennie, ahogy manapság is kizárólag azt kérdezzük, miért nem avatkozik be az USA Szíriában? És hol marad a többi kétszáz állam felelőssége? Az Egyesült Államok és az egyesült Európa szövetsége a legfőbb igazodási pont lehetne a világban, amennyiben ezek kiszámítható nemzeti érdekeik mentén politizálnának.

Az Európai Unió államainak be kell látniuk, hogy elmúltak azok az idők, amikor bármiféle jelentős önálló hatalommal rendelkeztek a világban, az európai nemzetállamok világpolitikai súlya a következő évtizedekben pedig tovább fog csökkenni. Ezért szükséges új alapokra helyezni az integrációt, kinyilvánítani (ahogy John F. Kennedy a helyes pályára vezette az Egyesült Államokat 1961-ben a hihetetlenül ambiciózus űrprogramjával) céljainkat és ezek mellé rendelni az eszközöket, amelyek képessé teszik az Uniót az új tagok befogadására, mint például a gazdasági növekedés beindítása. A célok és eszközök megfelelő szétválasztása és kommunikálása új lendületet adna az Európai Uniónak, amely a világtörténelem eddigi legfontosabb politikai vállalkozása, ahol teljes nemzetek döntöttek amellett, hogy innentől kezdve nem külön-külön, nem egymás ellen, hanem együtt, egymást támogatva küzdenek meg a történelem viszontagságaival.

Kontra – Németh Áron

Az én véleményem az Európai Unió további bővítéséről, hogy az EU jelenlegi helyzetét és az eddigi tapasztalatokat elnézve, annak nincsen semmilyen létjogosultsága. Meglátásom szerint, bár ennek több összetevője van, most érdemes csak a három legfontosabb tényezőre fókuszálni, amelyek a következők: 1) Politikai- kontra Gazdasági Unió, 2) demokratikus deficit, 3) korábbi bővítések.

"Lerobbant? Nem gond, toljuk meg mindannyian!" (forrás:zerohedge.com)

Gazdasági értelemben az ún. „Európai Projekt” sikeres. Ezt a tényt elemzések is alátámasztják. A harmonizált vámrendszer, a közös fizetőeszköz, az összefüggő belső piac és megnövekedett belső kereskedelem mind-mind olyan eszközök és eredmény, amely a tagállamok és a csatlakozni kívánó országok számára egyaránt kívánatossá teszik az EU-t. Ezek azonban gazdaságpolitikai és nem vegytiszta politikai kérdéseket vetnek fel, többé-kevésbé ezért működnek. Ezzel szemben, amikor az EU egyes kiemelt tagállamai (pl. Franciaország) és meghatározó politikusai (pl. Jacques Delors) növelni akarják a szervezet politikai befolyását (lásd: EU-szerződések fejlődése) az eredmény: katasztrófa. Részben, mert az EU vezetői képtelenek szinte bármilyen politikai ügyben megegyezni, részben pedig, mert bizonyos tagállamok nemzeti önérzete és szuverenitás iránti vágya (pl. hazánk vagy az Egyesült Királyság) olyan erős, ami jelenleg lehetetlenné teszi a politikai uniót és ezt nem elismerni / látni, hatalmas hiba. Meglátásom szerint tehát a gazdasági unió működőképes és elmélyítése minden tagállam számára üdvös cél. A politikai unió ellenben még az elkövetkező évtizedekben is súlyos tévút, amely gátolja az EU gazdasági fejlődését.

Az EU-s bürokrácia messze földön híres diszfunkcionalitásáról és elszámolhatatlanságáról, elsősorban ebből fakad az EU egyik legnagyobb problémája is, az ún. demokratikus deficit. Az európai polgárok számára az Uniós választások másodrangúak, hiszen nem különösebben ismerik a jelölteket (leszámítva talán az egyes listákon szereplő levitézlett helyi politikusokat, amiből 3-4 mindig van) és nem ismerik a helyi pártok EU-s programját (ez mondjuk nehéz is lenne, hiszen a legtöbb pártnak nincsen ilyen). Így az Uniós szavazások jellemzően protest választások, ahol a mindenkori kormánypárt(ok) rosszul, a mindenkori ellenzék pedig jól szerepel. Erre aztán ráépülnek az EU biztosi szavazások és még inkább, az EU Tanács és Bizottság vezetőjének megválasztása, amely személyek konkrétan semmilyen európai polgárnak vagy tagállamnak nem tartoznak felelősséggel, holott fizetésüket például Uniós adófizetők fedezik. Addig tehát, amíg tagállami szinten az EU-s szavazások érdektelenek lesznek (és azt maguk a helyi pártok sem veszik komolyan), illetve olyan vezetői lesznek a szervezetnek, akik nem tartoznak felelősséggel az Uniós állampolgároknak, addig a további bővítés és az EU bárminemű politikai színezetbe burkolása lehetetlen és kudarcra ítélt.

Érzésem szerint a korábbi bővítések tapasztalata még a fentieknél is világosabbá teszi, hogy a jövőben el kell felejteni a szervezet terjesztését. Elég itt talán Spanyolország, Görögország vagy Bulgária példáját említenem, hogy magunkat most ne vegyem sorba. A spanyolok konkrétan képtelenek voltak évtizedekig megfelelően gazdálkodni, a görögök hazugsággal teljesítették a maastrichti kritériumokat (majd évtizedekig képtelenek voltak megfelelően gazdálkodni), a bolgároknál meg olyan infrastrukturális, jogállami, társadalmi és korrupciós helyzet uralkodik, hogy ahhoz képest mi majdnem Ausztria szintjén állunk – na persze tényleg csak a bolgárokhoz mérten. Ezek a bővítési esetek pedig mind arról tanúskodnak, hogy az EU-ba nem valós érdem, nem valós fejlettségi szint, hanem pusztán politikai döntés alapján lehetett korábban bekerülni, és ezért tartunk ott, ahol, és ezért kell ennek a jövőben – egyszer és mindenkorra – véget vetni.