A török miniszterelnök, Recep Tayyip Erdogan, nemrég utasította az illetékes hatóságokat arra, hogy tegyék elérhetetlenné a Twitter és a YouTube oldalait. A kormányfő elmondása szerint a népszerű közösségi oldalak destabilizálják az ország és kormánya működését. Friss interjúnkban egy isztambuli egyetem hallgatóját kérdeztük – aki testközelből követi az utóbbi hónapok többször brutális és véres eseményeit –, hogy mi történik valójában Törökországban és, hogy érzése szerint mi várható az elkövetkező hetekben, hónapokban.

Mi a véleményed a mostani, illetve az elmúlt hónapokban kialakult belpolitikai helyzetről? Egyetértesz Erdogan miniszterelnökkel, vagy másként látod az okokat?

Nem hiszem, hogy a miniszterelnökön és követőin kívül bárki egyetértene, vagy támogatná azt, ami az elmúlt hónapokban nálunk történik. Erdogan láthatóan ideges amiatt, hogy az iszlamista hittudóssal, Gülen-nel vívott harca miatt (Fethullah Gülen egy amerikai kisvárosban élő, ám onnan egy rendkívüli befolyással bíró társadalmi mozgalmat irányító hittudós – ford.) napvilágra került korrupciós ügyek jelentősen gyengíthetik pozícióit. Az összes kapcsolódó dokumentum és hanganyag, ami kompromittálja Erdogan-t és minisztereit Twitteren, vagy a YouTube-on keresztül vált számunkra elérhetővé: tehát éppen azon két kommunikációs csatornán át, amelyeket nem tud befolyásolni a kormány, ellentétben a klasszikus sajtóval. Természetesen Erdogan megpróbálhatja blokkolni, vagy manipulálni a közösségi médiát, ahogy azt teszi is. Ám egyelőre még van rés, amin a valós hírek kijuthatnak, és onnantól nincs megállás; ezek ugyanis már beszivároghatnak a hagyományos médiába. Ennek köszönhetően, vagy egyik, vagy másik csatornáról, de az emberek értesülhetnek arról, hogy mit történik az országban. Erdogan szavaival élve „a Twitter fenyegeti a török társadalmat” – azt a társadalmat, amit a saját képére akar formálni.

Ezzel szemben a Twitter, illetve más hasonló net-alapú médiumok óriási szolgálatot tesznek az olyan társadalmaknak, mint amilyen a miénk, ahol nem létezik független média és pártatlan oknyomozó újságírás. Ha Erdogan valóban fél a destabilizálódástól, akkor tudnia kellene, hogy a Twitter letiltása nem fog segíteni, sőt. Azonban látható, hogy a miniszterelnökünk túlélő módba kapcsolt és idegesen, nemtörődöm módon hoz döntéseket. Ezek pedig olyan tulajdonságok, amelyek nem szoktak segíteni, főleg nem politikusoknak.

("Nyár Törökországban", f: www.bbc.co.uk)

Meglátásod szerint merre tart most Törökország?

Ez a kérdés nagyon felkavaró számomra. Öt évvel ezelőtt határozottan azt gondoltam és mondtam, hogy az országnak az EU-ban a helye, ez nem is lehet kérdés. Ezzel szemben most erre nem tudom a helyest választ. Azt hiszem, hogy jobb is, ha ezt az érzést, vagy inkább bizonytalanságot, a török média felől világítom meg nektek: nemzetközileg elfogadott tény, hogy független sajtó nélkül nem létezhet demokrácia. Az embereknek pártatlan és objektív híreket kell kapniuk, hogy eldönthessék, hogy a választásokon kire adják voksukat. Ahol ez a szemlélet jelen van, ott a kormány képtelen manipulálni a médiát. Ezzel szemben az autokrata / fél-autokrata országokban a kormányok tudják, hogy ha az emberek ilyen minőségű hírekhez jutnának hozzá, akkor soha nem választanák meg őket.

Persze nem vagyunk szemellenzősek, tisztában voltunk vele, hogy hatalmas a politikai nyomás az itteni sajtón, és vannak problémák. Ám a múlt májusban napvilágot látott korrupciós és egyéb kormányzattal összefüggő információk elborzasztottak mindenkit, és tüntetni késztettek még olyan állampolgárokat is, mint én, aki soha nem volt hasonló megmozduláson. Máig emlékszem arra a május 31-i estére, a dühre és a sokkra, hogy egyetlen egy országos hírcsatorna sem hozott le semmit arról, hogy a rendőrség mit művelt velünk, köztük velem is, az utcákon.

Mindezek ellenére nem hiszem, hogy az általad hivatkozott valamelyik politikai berendezkedés felé tartanánk (az interjú készítése közben autokrata, fél-autokrata, demokratikus rendszert említettem Simge-nek – ford.), legalább is egyértelműen. Nyilván az látható, hogy Erdogan egy autokratikus államot próbál építeni, de ebben nem lesz könnyű dolga, ugyanis a társadalomnak van egy másik jelentős szelete, amelyik nem ért vele egyet, és amelyiknek a kezében van az internet. Ez segíthet nekünk.

Innen nézve kicsit úgy tűnik, mintha a miniszterelnököt és pártját az ország nyugati fele szinte teljes egészében elutasítaná, míg a keleti fele pártolná. Mit gondolsz, ez a megállapítás valóban megállja a helyét, vagy ennél azért árnyaltabb a helyzet?

Valójában ez az egész kérdés szerintem nem Kelet kontra Nyugatról szól. Az AKP (hivatalosan AK, magyarul Igazság és Fejlődés párt, Törökország vezetői politikai pártja – ford.) a választók kb. 30 százalékának a támogatását bírja, ezek az emberek elsősorban (de nem kizárólag!) Közép-Anatóliában élnek; ők az AKP leghűségesebb szavazói. Ezzel szemben a tengerparti városok lakóinak jelentős része elutasítja a kormánypártot. Ezen kívül azonban nagyon sok a bizonytalan szavazó, akik egyszer ide, egyszer oda szavaznak. Ez persze nagyon sok dologtól függ, hogy éppen ki-kit választ, de ez meg ugye minden más országban is így van.

Az okok mindenesetre szerintem a következők: Az AKP hihetetlenül hatékony az általános szolgáltatások eljuttatásában olyan területekre, amelyekben potenciális választókat sejt. A kormánypárt kimagasló a választási hangulat és vélemény mérésében, minimum hetente készítenek nagyon alapos és átfogó kutatásokat a legfontosabb kérdésekben; ennek köszönhetően tudják, hogy mit akarnak a választóik: biztonságot, gazdasági stabilitást, befolyásos nemzetközi hatalommá válást, stb. Azok a bizonytalan török választók (számukat kb. 10-15 százalék közöttire tenném) tehát, akik végig élték a 90-es évek politikai és gazdasági összevisszaságát, azok a fenti területeket mindennél jobban értékelik. Ezeket pedig az AKP beépíti a programjába és kampányába, így elnyerve rengeteg olyan szavazó voksát is, akik amúgy nem tekinthetők vallásosnak, vagy mélyen hívőnek. És persze nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az AKP mindenkinél jobban és átütőbben kampányol Törökországban.

Így tehát előáll egy olyan helyzet, hogy vidéken vagy nem is hallottak például a Twitter-ügyről, nem érdekli őket, vagy érdekli őket, de a nap végén a fentebb említettek fontosabbá válnak.

Véleményed szerint az AKP-t és Erdogan miniszterelnököt le lehet váltani a következő választásokon? Szerinted Abdullah Gül elnök képes lenne megdönteni a miniszterelnököt, hogy normalizálja a kialakult feszült állapotot?

Mielőtt még elérnénk a választásokig (országos szinten a törökök a jövő év folyamán vonulnak ismételten az urnákhoz – ford.), meglátásom szerint két fontos probléma van, ami Törökország jövőjét közvetlenül érinti. Az egyik, hogy Erdogan egyre keményebb kézzel irányítja az országot és, ha sikerül újabb komoly győzelmet elkönyvelnie a közelgő helyhatósági választásokon (az interjú még a választások előtt készült, amin az AKP könnyedén győzött – ford.), akkor magabiztossága csak tovább fog nőni. A másik faktor pedig ugye Gülen, egy Amerikában élő hittudós és az ő mozgalma, amelyik teljes egészében átitatja az igazságszolgáltatást, rendőrséget, hadsereget, stb. És bármennyire jó külföldről azt gondolni, hogy a Gülen-mozgalom kizárólag a törökök érdekeit nézi, valójában csak a saját pozícióik jobbításával, céljaik megvalósításával van elfoglalva. Ennek a mozgalomnak nincsen politikai felelőssége; de hogyan is lenne, amikor aktívan részt vesznek ártatlan újságírók, vagy más személyek koholt vádak alapján történő bebörtönzésében (például Ergenekon és Balyoz-ügyek). Ráadásul jól ismert tény, hogy Gülen és Erdogan egészen addig jó barátok voltak, amíg nem vitatkoztak össze a központi hatalom felosztásán, vagyis, ha nincs ez a nézeteltérés, akkor valószínűleg soha semmi nem derül ki a korrupciós ügyekről, illetve nem kezdünk el Erdogan politikai jövőjéről beszélni. Valahol rémisztő egy ilyen mozgalom, amely alig néhány hónap alatt képes kikezdeni egy Erdogan szintű és beágyazottságú vezető hatalmát; mindezt úgy, hogy a nyilvánosságtól elzárva működik.

Nem tudom mi lesz a jövő évi országos választáson. Erdogan, és vele együtt valahol az ország sorsa is azon múlik, hogy ez a mozgalom milyen tervekkel rendelkezik. De ezt mi, átlagos választók, nem tudhatjuk. Én mégis azt gondolom, hogy Erdogan és az AKP bár veszít majd szavazókat, a választásokat újfent nyerni fogja. Ahhoz ugyanis, hogy ez ne így legyen, még több, még fajsúlyosabb ügyek kellenének. Főleg annak tudatában, hogy Gül elnök láthatóan nem akar felszólalni Erdogan ellenében, nemhogy ténylegesen meg szeretné dönteni. Ebben a történetben ő a jó zsaru, a miniszterelnök pedig a rossz. Tulajdonképpen ők ugyanazt gondolják, más csomagolásban.

("A szelektív egység kovácsa" - Recep Tayyip Erdogan, f: blogs.blouinnews.com)

Érzésed szerint létezik ma olyan kormányképes alternatíva, személy vagy politikai párt, amely képes lenne / lehetne Erdogan-t és az AKP-t megdöntve vezetni az országot?

Törökország számára ez is egy hatalmas probléma: jelenleg ugyanis alig rendelkezünk valós politikai alternatívával. Látok bizonyos pozitív változásokat a CHP (az ország első politikai pártja, magyarul Köztársasági Néppárt, Mustafa Kemal Atatürk alapította – ford.) általános hozzáállásában, szakmai felfogásában, dehogy tudnák-e vezetni az országot, ha esélyt kapnának rá, abban sajnos nem vagyok biztos. Persze ez alapvetően nem is aktuális kérdés, lévén, a CHP esetleges választási győzelmére szerintem semmi esély. Személyesen ráadásul nagyon fontosnak, sőt, sokkal fontosabbnak tartanám egy új szociáldemokrata párt megalapítását. Az országban ugyanis felnőtt már egy olyan friss generáció, akiknek a tagjai már az 1980-as katonai puccs után születtek, és akiket ugye előszeretettel bélyegeznek apolitikusnak. Holott, múlt májusban éppen ez a generáció vonult az utcákra.

Mi a véleményed, az EU-csatlakozási tárgyalások újraindítása és egy határozott EU-s kiállás a törökök jogai és jövője mellett elérhetné Erdogan megbuktatását? Az EU-csatlakozás lehetősége jelent még olyan erőt a török fiatalok számára, mint amilyet az ukránoknak?

Nyilvánvaló, hogy még mindig sokan vannak itt olyanok, akiket egy ilyen kiállás boldoggá tenne. De szerintem ez ugyanúgy segíthetné Erdogan-t is, aki előszeretettel ostorozta és ostorozza az EU-t. Nem elhanyagolva a tényt, hogy ezt Törökország megosztására tett Uniós kísérletként is lehetne értelmezni, és kétségünk sem lehet afelől, hogy ezt Erdogan kijátszaná. Ugyanakkor nem felejthetjük el azt sem, hogy a kialakult helyzetért valamennyire az EU is felelősségre vonható, hiszen az AKP erősödésével párhuzamosan lényegében elengedték a kezünket. Arról nem beszélve, hogy egyes vezető európai politikusok a múltban mindig előreszeretettel játszották ki a török kártyát saját politikai, választási ambícióik sikeréért. Az EU könnyedén megtehette volna, hogy bizonyos reformok érdekében komolyabb nyomás alá helyezi az AKP-t, ahelyett, hogy elenged minket. Nem tudom, hogy ez a „kicsit reformáljunk, majd lemondunk” hozzáállás mennyire lesz kifizetődő az EU számára.

Emlékszem, néhány éve beszélgettem egy brüsszeli török ismerőssel, aki szerint soha nem leszünk Irán, bármennyire is a demokrácia és az autokrácia között egyensúlyozunk az AKP-nak hála. Lehet, hogy igaza volt. De úgy gondolom, hogy ennyi erővel az is előfordulhat, hogy soha sem leszünk egy demokratikus és szekuláris állam sem. Hiszen a technológia korában korlátozni az online kommunikációs hozzáférést, ártatlan fiatalokat gyilkolni és koholt vádak alapján újságírókat bebörtönözni, mint azt teszi a rendőrség, minden felelősségre vonás nélkül, nem a demokrácia irányába mutat. Ahogy azt sem, hogy amikor a miniszterelnököt és a kormányt súlyos korrupciós vádak érik, mindösszesen négy minisztert kényszerítenek lemondásra; amiben már maga a tény szomorú, hogy egyáltalán kényszeríteni kell őket. Arról nem beszélve, hogy fiatal török nőként egyre elviselhetetlenebb nyomást érzek a kormány részéről, hogy pontosan hány gyermeket is kellene vállalnom, illetve, hogy a fogamzásgátlók használata a jövőben vajon tilos lesz-e vagy sem.

Amit tehát én szeretnék az egy átlátható, demokratikus, és elszámoltatható állam, amelyik nem érzi szükségét annak, hogy beavatkozzon a mindennapi privát életembe. Amennyiben az EU ennek elérésében tud nekem / nekünk segíteni, akkor a csatlakozás lehetősége kecsegtető. Amennyiben viszont nem, és üres lózungokkal hitegetnek, valamint hallgatásukkal asszisztálnak az itteni kormány működéséhez, akkor inkább nem kérünk belőle, megoldjuk magunk a dolgainkat. Lehet, hogy ez így nehezebb lesz, de legalább biztos.

Az interjút adta: Simge Andi, isztambuli egyetemi hallgató

Az interjút készítette és magyarra fordította: Németh Áron Attila