A maláj személyszállítógép lelövésének tragédiája után sokan jósolták az orosz-ukrán konfliktus végét, mivel úgy tűnt, egy ilyen helyzet után elképzelhetetlen lenne, hogy a nemzetközi szereplők végre megálljt ne parancsoljanak a vérengzésnek. Bár az oroszok által támogatott szeparatisták tényleg visszaszorulóban vannak, Putyin új ötlete korántsem adhat lehetőséget a nyugalomra – sőt, bemutatja mindazt, ami problémás a jelenkori európai konfliktusokkal általában.

Kezdjük mindjárt a közepén: Vlagyimir Putyin hétfőn jelentette be, hogy Oroszország humanitárius segélykonvojt indít a kelet-ukrajnai orosz lakta területek megsegítésére. Az ötlet – amely kétségkívül egy ideális világban nagyon jókor került volna terítékre, lévén a harcokat leginkább megszenvedő helyi civil lakosság a segélyszervezetek véleménye szerint tényleg szörnyű állapotban kell, hogy élje mindennapjait – nem aratott osztatlan sikert sem Ukrajnában, sem a nemzetközi színtéren. Anders Fogh Rasmussen NATO-főtitkár egyenesen kijelentette, nagy esély mutatkozik arra, hogy az induló humanitárius konvoj leple alatt fog Oroszország katonai intervenciót végrehajtani, Petro Porosenko ukrán elnök pedig egyértelművé tette, csakis ukrán felügyelet és Vöröskereszt szervezés mentén hajlandó beengedni azt a 280 orosz fehér kamiont, amelyek hivatalosan 2000 tonnányi segélyszállítmánnyal érkeznének. Csak hogy ne legyen egyszerű a helyzet, a Vöröskereszttel erről eleinte nem egyeztetett senki, jelenleg sem tudják még pontosan, miképp fog lezajlani a művelet, és nincs részletes fogalmuk arról, mit is akarnak az oroszok küldeni a szeparatista területek részére.

("Zsákbamacska?" - úton az orosz konvoj, f.: foreignpolicy.com)

Mindezek után lassan kétségtelen, hogy az ukrajnai konfliktust nem lehet összehasonlítani a közelmúlt egy fegyveres ellenségeskedésével sem. A krími és kelet-ukrajnai országrészben tapasztalt események olyan szinten írják újra a régió hidegháború után kialakult nemzetközi szabályait és paradigmáit, mint egy másik ilyen esemény sem. Véleményem szerint a putyini segélykonvoj tökéletesen szimbolizálja korunk Európájának legnagyobb biztonságpolitikai kihívását: a teljes bizonytalanságot. Ez a jelenség természetesen nem új – világviszonylatban. A hidegháborús fenyegetettség alkonyával eltűnt a megszokott és jól kiszámítható Kelet-Nyugat szembenállás, és minden konfliktusrégióban egy ennél sokkal bonyolultabb ellenségeskedési térképet kellett tudnunk felrajzolni. Ezek a szembenállások pedig szerencsés módon csak nagyon ritkán, és akkor is csak minimális mértékben élezték ki újfent a régi szuperhatalmak közti viszályt. Jól mutatja ezt például az Amerikai Egyesült Államok terrorizmus elleni háborúja, ahol a muszlim szélsőségesek felkutatásának és likvidálásának eszméje tökéletesen összecsengett például Putyin a csecsen harcosokkal szemben megvalósítandó lépéseivel. A délszláv háborúk véres kivételével Európa pedig mindeddig sikeresen elkerülte a hidegháború utáni új világrendszer okozta bizonytalanság árnyát. Az ukrán válság azonban számunkra is új korszakot hozott.

Putyin teljes stratégiája a kiszámíthatatlanságra épül. A kissé paradox hidegháborús-békeidők nemzetközi kultúrájához szokva nem sokan hittek abban, hogy Oroszország képes lesz véres harcok nélkül az egész Krímet elszakítani. És lám, az orosz elnök épp most érkezett a félszigetre, hogy a közelgő választások során pártját népszerűsítse. És mindezek után kevesen gondolták volna, hogy szeparatisták támogatásával, a közvetlen beavatkozás látszata nélkül majdnem sikerül neki Oroszországhoz csatolni kelet-ukrajnai régiókat. Ezt pedig most úgy tűnik, csakis a maláj gép lelövése okozta felháborodás akadályozta meg ilyen „vegytisztán”. A humanitárius segélykonvoj újra szintet emel a konfliktusban, azonban a kiszámíthatatlanság már összeér a paranoiával: senki sem tudja valójában, miképp lenne érdemes reagálni a kezdeményezésre. Ugyanolyan könnyen megtörténhet, hogy a kamionok tiszta vizet és takarókat hoznak majd, mint hogy titokban az orosz megszállást készítik elő. Ez utóbbit támasztaná alá, hogy egy hasonló konvojt augusztus 8-án már meg kellett állítaniuk az ukrán erőknek, ráadásul akkor a fehér kamionokat az orosz haderő kísérte volna át a határon, az éj leple alatt. Mindez jelenleg egyértelműen egy irányba tereli az európai döntéshozókat: mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a segélyszállítmány a legellenőrzöttebb módon jusson át az ukrán területekre – és úgy tűnik, hogy Oroszország mindent megtesz, hogy eljátssza az együttműködő fél szerepét.

Jelenleg közel lehetetlen teljes pontossággal megjósolni, hogy milyen hatása lesz (ha lesz egyáltalán) az orosz konvojnak a konfliktus alakulására. Mostani állás szerint könnyen megtörténhet, hogy a szállítmány tényleg el fog jutni a helyi civilek (és persze a harcoló nem civilek) kezébe a Vöröskereszt segítségével. Ez pedig bizonyosan nagy megkönnyebbülést jelenthet a vérengzést átélőknek, mellesleg pedig könnyítene valamelyest Putyin jelenleg korántsem foltmentes megítélésén. Amennyiben az oroszok valóban alávetik magukat a nemzetközi elvárásoknak, a konvojt természetesen be kell engedni az országba. Azonban ne legyenek kétségeink, a kamionok láncolata egy dolgot biztosan mutat: Putyin nem akarja elengedni a kelet-ukrajnai területeket. És amennyiben ez így van, jobb lesz, ha az európai államok elkezdik alkalmazni mindazt, amit eddig más országok konfliktusain keresztül megtanultak: a hidegháborúnak vége, kiszámítható reakciók pedig nincsenek.

Mészáros Tamás