Az elmúlt napokban több helyszínen, több fontos politikai szereplő nyilatkozott a magyar külpolitikai irányok jövőbeli részleges változásairól. Azért mondanám, hogy csak részleges, mert úgy tűnik, hogy az eddig kikövezett út bár maradni látszik, finomhangolásokat mind kommunikációs, mind égtáji vonalon próbálnak érvényesíteni a kormányban.

Nem meglepő módon a hazarendelt magyar nagyköveti kar és a közvélemény is Orbán Viktor miniszterelnök szájából értesült az új külügyi stratégia meghatározó irányairól most hétfőn (március 9-én). Bár Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter megkapta a protokolláris lehetőséget arra, hogy az új, déli nyitásként aposztrofált vezérelvet ő jelentse be (még március 5-én), azonban a két nyilatkozat mélységében és tartalmában olyannyira nem említhető egy lapon, hogy mi inkább a nagykövetek előtt elmondott beszéd tanulságaira fókuszálnánk. 

("Feszült figyelem" - Orbán Viktor a nagykövetek előtt; f.: mti.hu)

Mit tudhatunk jelenleg? Ami egyértelmű, hogy a kormány a keleti nyitást sikerként könyvelte el. Megjegyzendő azonban, hogy retorikai szempontból érezhető egyfajta finomítás az előző évekhez képest – ezt jelzi, hogy míg eddig kereskedelmi számokkal is megpróbálták bizonyítani a stratégia létjogosultságát, addig mostanra már Orbán Viktor is inkább a kvalitatív, mint a kvantitatív eredményeket állította reflektorfénybe. Mindezek mellett úgy tűnik, hogy a jelenlegi kapcsolatok mélysége és hálózatának szorossága elegendőnek ítéltetett, mivel kimondásra került a keleti „expanzió” lezárása is. Az új irány mostantól (vagyis inkább az év második felétől) dél: Afrika és Latin-Amerika. Az indoklás szerint a világpolitikai változások teszik szükségessé, hogy Ázsiáról most erre a másik két kontinensre kerüljön a figyelem – az ázsiai országok fejlődése ugyanis hamarosan meg fog torpanni, és akkor (egy politikai rendezés után) eljön Afrika és Dél-Amerika ideje.

Most abba talán felesleges is belemenni, hogy Orbán Viktor beszéde magában hordozza a szokásos kettősséget. Míg egyik oldalról teljesen érthető és elfogadható cél, hogy a meglévő (magától értetődően EU túlsúlyos) kereskedelmi irányultságainkat diverzifikáljuk, több lábra állítsuk a jelenleginél. Az továbbra sem egyértelmű, hogy ugyanezt a lépést miért nem próbáljuk meg erősíteni a legnagyobb magyar importcikknél, az energiahordozóknál? Míg az maximálisan belátható, hogy a keleti országok gazdasági erejével számolni kell és azokra érdemes, sőt, szükséges külgazdasági stratégiát alkotni, az korántsem világos, hogy miképp gondolhatja bárki is komolyan, hogy „kereskedői dörzsöltségre” építve sikeres diplomáciai kart lehet irányítani.

Ha cinikus akarnék lenni, akkor a misszióvezetői munkaértekezlet (ez volt a hétfői találkozó hivatalos megnevezése) üzenete a következő volt: „Hölgyeim és Uraim, ez az ország nem eladó! Most kérem, induljanak, és adják el!” A kérdés már csak, hogy pontosan mit? Ha csak az újonnan bejelentett nagykövetségek és kereskedőházak székhelyeit nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy az importjuk leginkább a következő termékekre korlátozódnak:

Mindezek fényében számomra erősen kétséges, hogy miképp tudunk majd a térségben leginkább aktív kínai és amerikai beszállítókkal versenyezni ezen szektorokban, de persze ez nem jelenti azt, hogy nem érdemes nyitni a régió felé. A gépi-technikai eszközök az exportunk több mint 40 százalékát teszik ki, így az ilyen típusú termékek akár még piaci szerepet is nyerhetnének az eddig számunkra többnyire fekete foltként létező kontinenseken. Elgondolkodtató azonban, hogy a felmerülő logisztikai többletköltségek és egyéb veszélyességi/kockázati tényezők mellett (mert legyünk őszinték, az Orbán Viktor által említett afrikai stabilizáció hatásait az elkövetkező pár évben még nem igazán fogjuk sajnos érezni) melyik hazai vállalat fog reális helyettesítő piacként tekinteni Kenyára vagy Ecuadorra. Megjegyezném, hogy az exportlehetőségek felmérésére és esetleges kiaknázására nem feltétlen szükséges egyből egy nagykövetséget nyitni az adott országban – még ha az ide exportáló legnagyobb államok mind rendelkeznek is hasonlóval. A kereskedőházak, kereskedelmi kamarák valószínűleg szintén el tudnák látni a feladat érdemi részét, mégpedig sokkal költséghatékonyabb módon.

Mindemellett véleményem szerint tartalmazott a beszéd több pozitívumot is. A közép-európai, V4-es elköteleződés megerősítése, a nyugati integrációban való hit kifejezése és annak gyakorlati, mindennapi követelményeinek kihangsúlyozása, valamint az orosz agresszió elítélése mind olyan elemek, amelyek szerencsés módon szerepet kaptak a találkozón. Sajnos azonban az ezekkel kapcsolatos problémák és konfliktusok nem kerültek terítékre, sőt, inkább az a szemlélet nyert újfent visszaigazolást, miszerint a magyar külügyi érdekek számára nem hátrányos, inkább természetes, hogy adott kérdésekben ellenponton állunk másokkal. És bár ez a részben igaz, egyáltalán nem mindegy, hogy ezek a kérdések például egy az egész európai biztonsági rendszert fenyegető konfliktusra adott válaszról, vagy mondjuk egy a pálinkafőzésről szóló EU-s szabályzatról szólnak.

Orbán Viktor azt kérte a nagykövetektől, hogy a nemzeti alapú külpolitika jegyében legyen ott a gondolkodásukban az adott országokkal szembeni konfliktus lehetősége, ne féljenek ettől, és hogy értsék meg, lássák a mozgástér határait. Ez a cél bár nem elvetendő, én csak abban reménykedem, hogy előbb vagy utóbb valaki ráeszmél: a „kereskedői dörzsöltség” és egy minden tekintetben központilag irányított külügyi apparátus ehhez valószínűleg kevés lesz.

Mészáros Tamás