Ambiciózus tervvel állt elő az Arab Liga március végi csúcstalálkozóján, miszerint közös arab haderő felállításával vetnének véget a térséget sújtó számos polgárháborúnak. A régió hatalmi viszonyainak újrarendezésével kecsegtető évtizedes álom hatékony megvalósulása előtt azonban még számos politikai akadály áll.

Nem volt könnyű sorsa a Közel-Kelet legnagyobb lélekszámú népét képező arabságnak a történelem során sohasem. Az iszlám vallás megszületését követően az Arab-félszigetről kirajzott nép életét előbb a török oszmán és perzsa birodalmak, majd a gyarmatosító nyugati hatalmak határozták meg, a hidegháború során is a két szuperhatalom játékszerévé váltak a függetlenséget elnyerő arab államok. Nincsen ez másképp napjainkban sem, hiszen továbbra is megosztottsága és relatív gyengesége miatt szenved, őrlődve a belső törésvonalak, kizsákmányoló politikai elitje és a felemelkedő Törökország és Irán hatalmi törekvései között. A most bejelentett terv, amelynek nyomán a jobbára politikai egyeztetések színteréül szolgáló Arab Liga katonai komponenssel egészülne ki, ezt a kiszolgáltatottságot szüntetné meg.

A vizionált arab hadsereg mintegy 40.000 fős elit szárazföldi erőből és kisebb méretű légi és tengeri katonai kontingensekből állna, egyesítené az arab világ katonai öklét, Egyiptom haderejét az Öböl menti államok, különösen Szaúd-Arábia anyagi gazdagságával, kiegészülve számos Arab Liga tag kisebb volumenű hozzájárulásával. Ennek a papíron ütőképes haderőnek a feladata a Közel-Keletet sújtó számos polgárháború befejezése, nevezetesen a líbiai, szír-iraki és jemeni konfliktusok, a szunnita arab államoknak kedvező megoldása lenne. Az arab világ már bő egy évtizede nem tud mihez kezdeni az Irán által küldött vagy közvetlenül támogatott fegyveres erőkkel, mint a perzsa állam Forradalmi Gárdája, a Hezbollah vagy a napjainkban Jemen teljes elfoglalását végző huszi csapatok, így a közös arab haderő egyértelműen az iráni nagyhatalmi törekvések ellen lett tervbe véve. A másodlagos cél az arabok számára időzített bombát jelentő Törökország befolyásának visszaszorítása, amely, mint a NATO második legerősebb hadserege és a világ tizenhetedik legjelentősebb és dinamikusan fejlődő gazdasága éppen a szír-iraki polgárháborúk által van egyelőre kiszorítva az arab világból. Törökországgal szemben egymagában egyetlen arab állam sem állná meg a helyét, ezért egy egységes hadsereggel a zsebében teljesen más pozícióból tárgyalhatnának vele az arab államok.

("Valóra válhat egy évtizedes álom?" Al-Sisi egyiptomi elnök (b) és Amr Musza Arab Liga főtitkár (k) a közös arab haderőről szóló megbeszélésen, f: alarabiya.net)

Két szempontból érdekes a közös haderő bejelentésének időzítése: a szaúdi-egyiptomi jemeni beavatkozás és a születőben lévő Egyesült Államok és Irán közötti kiegyezés miatt. Annak ellenére, hogy Jemen hosszú évek óta egy kvázi bukott állam, a szunnita arab államokat meglepte az iszlám síita ágához közel álló (de azzal nem azonos) huszi mozgalom elsöprő sikerei. A huszi erők (kiegészülve a korábbi bukott elnökhöz hű katonai csapatokkal) előbb villámgyorsan bevették a jemeni fővárost Szanaat és a cikk írásának pillanatában a második legfontosabb várost, a stratégiai kikötőt, Ádent ostromolják. A gyors előrenyomulást azonban egy meglepő határozottsággal életre hívott szunnita katonai szövetség fékezi le, amely biztató jele egy működőképes arab hadseregnek, és ami ennél is fontosabb, a közel-keleti hatalmi játszmára vonatkozó közös politikai akarat meglétének. Az arab államok továbbá jeges rémülettel figyelik az Egyesült Államok kibontakozóban lévő stratégiáját, miszerint tárgyalásos úton normalizálja a viszonyát Iránnal, majd átcsoportosítaná erőit a számára sokkal fontosabb Csendes-óceáni térségbe és arab szövetségeseire hagyja a Közel-Kelet hatalmi egyensúlyának fenntartását. Éppen ezért érezhették úgy a szunnita arab államok, hogy időben lépniük kell és saját katonai erő megteremtésével biztosítani, hogy a nem-arab muszlim államok tovább építsék hatalmi bázisukat az arab világ magterületeiben.

Számos sebből vérzik azonban a közös arab haderő terve. Egyrészt ne gondoljuk azt, hogy a szunnita arab államok stratégiai érdekei teljes mértékben megegyeznek, amennyiben meg is teremtik a katonai ütőerőt, annak bevetését megakadályozhatja a konszenzus hiánya. Továbbá az arab haderők között technológiai téren, katonai doktrínákban, vezénylési módszerekben, sőt, vezénylési nyelvben is komoly eltérések vannak (hiszen a különböző arab nyelvjárások is jelentős kommunikációs szakadékot jelentenének). Az iráni bábkormányokat (Szíria, Irak) kivételével semelyik arab állam nem merte megkérdőjelezni a felállítandó arab hadsereg szükségességét, sőt, érdekes mozzanat, hogy egy olyan különutas arab állam, mint Szudán is a terv szerves részévé vált és politikai kitörési pontként tekint az Arab Liga szándékára. Ugyancsak nem meglepő, hogy a közös arab haderő előzményét képező formációk „értelmét” jelentő Izrael is nyugodtan szemléli a felállítandó arab katonai erőt, tudva azt, hogy az éppen ősellensége, a forradalmi iráni rezsim ellen irányul, hiszen a zsidó állam elpusztítása lekerült a szunnita arab államok napirendjéről, így az csendes haszonélvezője lenne a tervnek.

Sok újságíró (de jóval kevesebb szakértő) már a jemeni hadszíntérre vizionálja az Arab Liga haderejének első bemutatkozását, azonban még hosszú hónapokat igénybe fog venni a politikai egyeztetés. Valószínűbb, hogy egy, az Arab Liga keretein kívül szerveződő szunnita összefogás (nem csupán arab, hiszen Pakisztán is jó eséllyel részt fog venni a huszik elleni hadjáratban) kényszeríti tárgyalóasztalhoz a perzsa állam jemeni szövetségeseit. Az arab államoknak még jó néhány hónap rendelkezésére, hogy a közös haderő magját megteremtve bebiztosítsák magukat egy olyan hamarosan eljövendő korszakra, amikor már nem számíthatnak az Egyesült Államok robosztus biztonsági garanciáira és saját kezükbe kell venniük sorsuk alakítását.

Csepregi Zsolt