Tegnap jelent meg a The Guardian brit napilap hasábjain a német Sigmar Gabriel és a francia Emmanuel Macron gazdasági miniszterek közös cikke, amelyben alapvetően egy teljesen új, az EU-n belüli mélyebb integráció tervét vázolták fel. A kezdeményezés bár pont az egység megőrzését szeretné elérni, könnyen válhat egy újabb szöggé is annak koporsójában.

A francia-német tandem vezetői pozíciója az Európai Unión belül eddig sem volt kifejezett titok vagy újdonság azoknak, akik követik a kontinensen zajló politikai folyamatokat. Az Angela Merkel és Francois Hollande alkotta páros azonban idén kifejezetten erős lendülettel megy szembe a régió problémáival – legyen szó akár a menekültkérdésről, az orosz-ukrán konfliktusról vagy az eurózóna válságáról. Európai szempontból a Berlin-Párizs tengely egyre inkább felveszi azt a szerepkört, amit az Egyesült Államok tud a magáénak világviszonylatban – retorikailag legalábbis mindenképp. A mindenkori amerikai kormányzati kommunikációban – legyen az akár egy egyszerű évértékelés vagy a legújabb nemzetbiztonsági stratégia – nagyon gyakran találkozhatunk a szófordulattal: „Amerikának vezetnie kell”. A több éve tartó gazdasági és politikai széthúzás nyomán oda jutottunk, hogy ezt már Németország és Franciaország is hasonlóan gondolja.

("Számítanak egymásra" - Angela Merkel és Francois Hollande; f.: nbcnews.com)

Az új elképzelés sarokköveit a következőképpen lehetne összefoglalni: az eurózóna országai közötti gazdasági különbségeket csakis úgy lehet feloldani, ha az együttműködést még jobban elmélyítjük, és létrehozunk egy olyan új politikailag és gazdaságilag is önálló kompetenciával és felelősségkörrel rendelkező szövetséget, ami új motorja lesz a kontinens integrációjának. Ezt külön parlamenttel, önálló költségvetéssel, adókkal és európai pénzügyi alappal (kvázi EU-s IMF-el) együtt képzelik el, ahol összehangolt szociális és gazdasági döntések születnének (pl.: a minimálbér sávokon belüli egységesítése). Jól látható, hogy ez a kezdeményezés a nem eurót használó tagországok számára ilyen formában nem tartogat túl nagy szerepet, ám az is igaz, hogy amennyiben ez megvalósul, a „kimaradó” országok számára bizonyos eddig központosított monetáris elvárások és gazdasági kvóták szabadabban kezelhetőek lennének.

Összességében tehát a terv egy teljesen új hatást hoz be az Európai Unió mai felállásába: míg a fejlettebb államok erősebb, föderatívabb együttműködés felé indulnának el/indítanák el társaikat (pozitív centrifugális erő), addig a gazdaságilag kevésbé integrálódott tagok számára egyfajta lazább elvárás-rendszerrel találkozhatnak (negatív centrifugális erő). Nem szabad ennek ellenére túldimenzionálni a sematikusan ellentétesnek is tűnő hatásokat, hiszen korántsem arról van szó, hogy Berlin vagy Párizs lemondana az eurózónában nem jelenlévő tagokról. A tény viszont adott, miszerint a kontinens valósi kilábalását a válságból – legyen az politikai vagy gazdasági – már nem nagy közös úton képzelik el, hanem egy többszintes újraszerveződés keretén belül.

("Erősödő ellenvélemény" - David Cameron és Alexis Ciprasz; f.: Reuters)

Ellentétes energiák azonban nem csupán az elméleti felvetés eurózóna-nem eurózóna elválasztása kapcsán merülnek fel, hanem alapvetően a vezetési porondra felhívott országok között is. Tudvalévő, hogy legaktuálisabb kérdésként jelenleg többször felmerül Görögország (ahol az adósságrendezés eddig kifejezett kudarc) vagy az Egyesült Királyság (ahol hamarosan népszavazást tartanak az uniós tagságról) kilépési szándéka az EU-ból. David Cameron választási győzelme után valóságos politikai „road show-ra” indult, hogy meggyőzze az európai vezetőket, teljes reformra van szükség ahhoz, hogy országa továbbra is úgy érezze, szeretne részese lenni a kontinens ilyen irányú együttműködésének. Gondolatai eddig úgy tűnt, hogy hallgató fülekre leltek, mivel legutóbb épp Angela Merkel jelentette ki, hogy akár még az uniós alapszerződést is hajlandó módosítani, hogy benntartsa a briteket.

A most megjelent cikk ennek nem feltétlenül mond ellent – hiszen az Londonnak nem kell ebben az új struktúrában éllovasként szerepelni – azonban egyértelműen mutatja, hogy az EU két legerősebb állama kész megtenni a szervezet evolúciójában a következő lépést, ami leginkább az Európai Egyesült Államok sokszor felmerülő mintáját követné. Kérdéses, hogy lesz-e kellő támogatottsága az új ötletnek, valamint az is, hogy elegendő lenne-e az új motor beindításához egy eleinte csupán német-francia tandemből álló mélyebb integrációs törekvés. Ami biztos, hogy nagyon úgy tűnik, hogy Berlin és Párizs kész a „szent tehenek”, az eddigi tabuk ledöntésére, vagy legalábbis megkérdőjelezésére, ami így vagy úgy, de mindenképp előnyére válhat az Uniónak.

Mészáros Tamás