December 20-án döntöttek a spanyolok a következő parlament összetételéről, amely Franco halála és a parlamentáris demokrácia kezdete óta az első olyan törvényhozás lesz, ahol  a győztes párt koalíciós kormányzásra kényszerül. A „szomorú” győztes az eddig kormányzó Néppárt, de keserédes ez a győzelem, ugyanis az is elképzelhető lehet, hogy a vasárnapi siker semmit nem fog érni majd a végelszámolásnál. Egyelőre ugyanis nem nagyon látszik olyan politikai formáció, aki felvállalná a PP-t és az elmúlt négy évet. „Forró” tél várható tehát az ilyentájt amúgy sem hűvös Spanyolországban.

Annak ellenére, hogy a választások előtt mind a négy esélyes párt kijelentette, hogy nem szeretne koalícióra lépni senkivel, alighanem mégis csak ez lesz az egyetlen járható út. A mostani helyzet azonban annyira bonyolult, hogy még a koalícióra lépés sem olyan egyszerű, mint azt sokan elsőre gondolnák. Kétségkívül hatalmas sokk a két nagy párt számára, hogy kvázi a semmiből érkezett a Podemos (Képesek vagyunk rá) és a Ciudadanos (Polgárok). Egyébként is, 2015 a földrengések éve volt a spanyol pártrendszerben, és a mostani választásokkal teljes nyugodtsággal kijelenthetjük, hogy véget ért a kétpártrendszer Spanyolországban, és ez akkor is igaz, ha eddig is és most is a kisebb pártok pár mandátumot el tudtak hozni a nagyoktól. A másik fontos eleme a mostani választásoknak, hogy a két nagy párt, a már említett PP és a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) sokat veszített erejéből 2011 óta – a PP négy éve 186 mandátumot, most 123-at, míg a PSOE négy éve 110 mandátumot, most pedig 90-et szerzett a törvényhozásban – és mindkét párt megdöntötte saját negatív rekordját is: győztes párt ekkorát még sohasem bukott, mint most a PP, legalábbis a képviselők számát tekintve, még a José María Aznar vezette PP is 156 helyet szerzett 1996-ban, míg a másik oldalon a PSOE is történelmének leggyengébb szereplését hozta össze december 20-án. Kis elégtétel a párt számára, hogy második helyüket megtartották, és ők az ellenzéki oldalon a legerősebb párt, de ezek most azt gondolom nem igazán vigasztalják őket.

("Maradna" - Mariano Rajoy, f: libertaddigital.com)

Persze az újdonsült parlamenti pártok közül sem mindenkinek van oka a féktelen örömre, a Ciudadanos 40 mandátuma a várakozásokhoz képest  - és csakis azokhoz - egyértelmű kudarc, míg a Podemos 69 képviselői helye az elmúlt hónapok közvélemény-kutatásai alapján pedig vitathatatlanul siker a párt számára. A legendás Izquierda Unida (Egyesült Baloldal) bejutott ugyan a Kongresszusba, de a következő ciklusban csupán két képviselője lesz, az is Madridból, vidéken gyakorlatilag halott a párt. A Podemos-szal akartak szövetségre lépni a választások előtt, de a tárgyalások kudarcba fulladtak, így az Unidad Popular (Népi Egység) soraiban indultak.

("Királycsináló akart lenni" - Albert Rivera, f: libertaddigital.com)

Az első nyilatkozatok kormányoldalról indokolatlan optimizmust sejtetnek, Rajoy miniszterelnök ugyanis kijelentette, hogy egy stabil kormányt próbál megalakítani a választások után. Vizsgáljuk meg az alábbiakban milyen lehetőségek körvonalazódnak a koalícióra: annak ellenére, hogy a választások előtt mind a négy nagy párt vezetője tagadta, bizony örültek volna, ha a szavazás után sikerült volna a kétpárti koalíció valamelyik oldalon, akár a PP-Ciudadanos, akár a PSOE-Podemos oldalán. Azonban egyik párosnak sincsen meg a kormányzáshoz szükséges 176 helye, így a bejutott kis pártok szerepe meglehetősen túlértékelődik az új Kongresszusban. Vannak azonban olyan kérdések, amelyek még az azonos oldalon állókat is megosztják. Baloldalon ilyen Katalónia függetlenségének kérdésköre, a Podemos sem szeretné, ha nem lenne a jövőben része Spanyolországnak a régió, de mindenképpen támogatja a függetlenségről szóló népszavazást ellentétben a szocialistákkal. Egy esetleges PSOE-Podemos plusz kis pártok által létrehozott koalícióban a PSOE öngyilkosságával érne fel, ha támogatna egy népszavazást Katalónia függetlenségéről. Időközben persze Pablo Iglesias pártja is változtathat álláspontján, de ez a lépés legalább olyan káros volna számukra is, ugyanis Katalóniában éppen azért tudtak győzni és ezzel együtt megelőzni a függetlenség mellett kiálló pártokat, Artur Mas pártját és a Katalán Köztársasági Baloldalt (Esquerra Republicana de Catalunya), azaz Oriol Junqueras pártját, mert mindvégig támogatták a népszavazási kezdeményezést.

A másik oldalon ilyen téma az alkotmány módosításának kérdése, a PP szerint az 1978-as alkotmány kiválóan működik napjainkban is, semmi szükség annak még akárcsak minimális módosítására sem. Ezzel szemben a Ciudadanos (és a baloldal pártjai szerint is) égető szükség lenne egy alkotmánymódosításra ennyi idő távlatából. Ha visszatekintünk a kilencvenes évekre jól látható, hogy Aznar könnyen kormányozhatott, hiszen maga mögött tudhatta Jordi Pujolt Katalóniából és a nacionalista baszkokat is, ezt azonban Rajoy már nem mondhatja el magáról, hiszen a függetlenséget élből elutasította, spanyolként érthető módon, ezzel együtt azonban a katalán nacionalistákra egyáltalán nem számíthat az elkövetkezőkben. Eddig könnyű dolga volt, mert bőven megvolt a PP többsége egyedül is, azonban megváltozott Madridban a széljárás, sőt, a titkos koalíciós partner, a Ciudadanos – akit egyébként a PP magasról lenézett egész évben – nem váltotta be a hozzá fűződő reményeket, várakozáson alul teljesített még Katalóniában is, ahonnan egyébként indultak. De még ha esetleg jobban is szerepel a Ciudadanos, akkor sem biztos, hogy az első hívó szóra jöttek volna, elsősorban pontosan azért, mert a PP eléggé lekezelően bánt velük az elmúlt évben. Lenne még egy lehetőség: a nagykoalíció, de ezt a felek érthető módon kizárták már a kampány elején. Elviekben létezhetne egy PSOE-Podemos-Ciudadanos felállás is, de ez tényleg csak elvi síkon, ugyanis Albert Rivera kizárta, hogy egy olyan kormányt támogasson, amelynek Pablo Iglesias és pártja is része. Nagyon nehéz jósolni tehát, mert mindkét oldalon a közös pontok mellett komoly nézetkülönbségek is megtalálhatóak.

("Egyelőre megmenekültek"- Pedro Sánchez, f: bekia.es)

Egyelőre az a biztos, hogy január 13-án ül össze a Kongresszus és akkor tesznek esküt az újonnan megválasztott képviselők. A király által a spanyol politikatörténetben eddig felkért jelöltek és azok beiktatása között átlagosan 11 nap telt el, az eddigi legrövidebb beiktatás 1979-ben történt Adolfo Suárez miniszterelnöksége idején, itt csupán három napig kellett várni, míg a leghosszabb – húsz nap – 1996-ban Aznar idején, ugyanis biztosítani kellett a kormányzóképességet a már említett katalán és baszk segítséggel. Az ismert spanyol napilap, az „El Pais” mai egyik anyagának címe: „Isten hozott Olaszországban”, nyilvánvalóan arra utal  a cikkíró, hogy a közeli Olaszország politikailag aktív lakossága hozzá van szokva a gyakori kormányváltáshoz, koalíciókötéshez, állandó tárgyalásokhoz. Hasonló szituáció a politikai értelemben viszonylag csendes Spanyolországban eddig elképzelhetetlen volt, most azonban ideje felkészülni egy hasonló forgatókönyvre az Ibériai-félsziget legnagyobb államában, állítja a szerző. Ha nem is ennyire „olaszos” a helyzet, az teljesen egyértelmű, hogy a politikai kultúra és a közbeszéd megváltozik az országban december 20-a után, valamint elég kemény tárgyalások, viták várhatóak. Ezek egy esetleges megállapodás és koalíció létrejötte után sem ígérnek könnyű kormányzást és csendes közéletet a spanyoloknak, de talán itt az ideje, hogy a közvélemény is átérezze a demokrácia lényegét, a kompromisszumkészséget és annak képességét a spanyol politikai élet aktív szereplői részéről.

("Nagy győzelemre készült, kicsi lett belőle"- Pablo Iglesias, f: lostiempos.es)

Bármelyik politikai alakulat is lesz a nyerő, nagyon sok mindent meg kell oldania a szebb napokat is látott Spanyolországban. Az elvándorlás, a munkanélküliség olyan problémák, hogy csak a két legfontosabbat említsem, amelyek megoldása nélkül hosszú távon, de talán még középtávon sem fogja élvezni a spanyolok bizalmát az adott formáció. A türelem pedig egyre fogy Spanyolországban is.

Erőss Bulcsú