Moszkva az elmúlt két évben előbb az orosz-ukrán viszonyrendszert zilálta szét, majd a gazdasági szankciók negatív hatásait ellensúlyozandó felgyorsította az Eurázsiai Gazdasági Unió építésének folyamatát, miközben vadászgépei a közel-külföldtől távolabb, Szíriában kötöttek ki.
A putyini külpolitika egy valamit biztosan elért: az oroszok kiszámíthatatlan és vakmerő manővereire a nyugati hatalmak egyáltalán nem, vagy csak jelentős késéssel tudtak reagálni, ami ismételten rámutatott arra a régóta ismert tényre, miszerint a nemzetközi közösség intézményeinek jó része (ENSZ BT, NATO stb.) csak korlátozottan képes olyan helyzetekben reagálni, amikor a mielőbbi intervenció életeket és/vagy területeket menthet meg.
A legjobb példa a krími okkupáció, ahol egy ál-legitim népszavazás kétes eredményeit lobogtatva próbált érvelni Moszkva, míg Kijev nyugatról leginkább csak erkölcsi támogatást és némi vállveregetést kapott. Az eredmény? Krímről és annak erőszakos elcsatolásáról már jóformán nem is beszélünk, a téma egyszerűen nem a külpolitikai agendák része.
Szíria vonatkozásában hasonló felforgató külpolitikát láthattunk: az oroszok úgy küldték oda a vadászgépeiket, hogy előtte érdemben erről nem egyeztettek senkivel sem. Csak bízni lehetett abban, hogy ez a különutas magatartás nem okoz majd még több kárt a szíriai rendezés esélyeit illetően. És a fő veszélyt talán nem is azt jelentette, hogy az oroszok tovább mélyíthetik az amúgy is súlyos szíriai konfliktust; a gond sokkal inkább az, hogy az euroatlantiak megint csak tétlenül nézték végig a partvonalról, hogyan bombázzák az orosz erők az Aszad-rezsim ellenségeit.
Tagadhatatlan, az oroszok húzásai egy sajátos Oroszország-fóbia kialakulásához vezettek Európában, és a sajtó erre a félelemérzetre csak ráerősített. Másik oldalról azonban világosan látszik, hogy Moszkva rövid időre visszavonulót fújt, és nem állt bele újabb kemény ütközetekbe (pl. Törökországgal szemben).
(forrás: theatlantic.com)
Ennek oka egyrészt az, hogy sem Oroszország, sem a NATO nem érdekelt a mostani ütközőzóna (Belarusz, Ukrajna, Kaukázus) felszámolásában. Ez a puffer garantálja azt, hogy nem ütközik a két blokk érdekszférája, nem kerülhet sor a közös határok körül fegyvervillongásokra. (Nem véletlen, hogy a NATO sem sieti el a keleti partnerségben részt vevő államok integrációját, hiszen akkor újabb, a korábbiaknál jóval hosszabb közös orosz-NATO határ jönne létre.) Ne felejtsük el, Ukrajna kapcsán ténylegesen felmerült annak a lehetősége, hogy fegyveres összetűzés alakul ki a NATO és Oroszország között; egy ilyen konfliktus következményei beláthatatlanok lettek volna.
Másrészt van pár olyan konfliktuszóna a világban, ahol a törékeny status quo-t egyszerűen nem éri meg kockára tenni. Erre kiváló példa a szíriai konfliktus, de említhetnénk akár a bizonytalan kaukázusi helyzetet is, ahol egyik fél sem érdekelt abban, hogy a másik túlerőbe kerüljön. Más kérdés, hogy ez szükségszerűen az érintett területek elsorvadásához vezet, lásd a szíriai menekültek egyre romló helyzetét, vagy éppen a kaukázusi térség vitatott területeinek (Dél-Oszétia, Abházia) elmaradottságát.
Harmadszor, az offenzív orosz külpolitikai kurzus az elmúlt években eléggé nagymértékű kiköltekezést eredményezett. Márpedig a szankciók és az alacsony olajárak által sújtott orosz gazdaság számára megengedhetetlen, hogy a közeljövőben bármilyen elhúzódó fegyveres konfliktust felvállaljon. Inkább azt várhatjuk, hogy a szíriaihoz hasonló ad hoc kalandor akciókat visznek véghez, tovább gerjesztve a bizonytalanságot a világ különböző pontjain.
Ami a tanulság: míg a 2000-es években a kooperáció eredményre vezetett Oroszország kapcsán, ma már ezzel nem sokra megy a NATO-EU tengely. Azonban az sem jelenthet megoldást, ha visszatérünk a hidegháborús blokkpolitikához és a „kinek van több fegyvere”-típusú dogmákhoz. Európának meg kell találnia azt a középutat, ami sem nem túl szigorú Oroszoroszággal szemben, azonban nem is engedi, hogy megismétlődjenek a krímihez és kelet-ukrajnaihoz hasonló precedensek. A szankciók rendszere, úgy tűnik, csak félmegoldás. Azonban a tökéletes megoldás megtalálásra az európai hatalmaknak jelenleg sem ideje, sem erőforrása nincs – a lecke viszont fel van adva.
Hámori Viktor