Írásomat, úgy érzem, két fontos megállapítással kell kezdenem. Az egyik, hogy azért, mert bizonyos hazai döntéseket a nemzetközi hírcsatornák és sajtótermékek kritizálnak, még nem beszélhetünk feltétlenül káros jogalkotásról, hiszen tény, külföldről mindig könnyebb ítélkezni és megmondani, hogy hogyan is kellene valamit jól csinálni – főleg úgy, hogy közben egyes külföldi kormányok is bőven hoznak minimum véleményes döntéseket. A másik megállapítás pedig az, hogy bármilyen hazai döntés, amely nemzetközi szinten kiemelt jelentőséggel bírhat (pl: független intézmények helyzete, nyugdíjrendszer, stb.) – ellentétben egyes hazai politikusok feltételezésével –, nem belügy, hanem külügy, pontosabban olyan ügy, amely joggal számíthat olyan nemzetközi visszhangra, amit jobban tesznek, ha nem söpörnek le az asztalról, mert az ország számára súlyos hitelességi válságot eredményezhet. A médiaszabályozás – ha tetszik, ha nem –, csakúgy, mint a már általunk is megírt nyugdíjreform, az utóbbi esetbe tartozik, vagyis erre ellentámadással, elbagatellizálással reagálni súlyos hiba, kifejezetten akkor, amikor az ország modernkori, demokratikus történetének talán legfontosabb féléve előtt áll.

 

(forrás: whwweb.com)

 

De igazából miért is káros az, ha rossz fényben tűnünk fel nyugaton? Egyrészről, mert már az EU-elnökségünk előtt leírnak, partvonalra tesznek, elfelejtenek, elnyomnak minket az európai nagyhatalmak, mint tették azt például Csehországgal. Hozzátartozik viszont a történethez, hogy a csehek gyengelábakon álló kormányuk miatt nem tudtak megfelelően teljesíteni, nem pedig azért, mert a teljes nyugati sajtó rajtuk köszörülte volna a nyelvét. Másrészről, és ez kicsit kelet-európai sajátosság, hogy semmilyen, magát komolynak nevező Uniós kormány nem mondhatja azt, hogy egy ügy kizárólag csak ránk tartozik, kiváltképp, ha az olyan, mint a nyugdíj, a költségvetés, vagy a médiaszabályozás kérdése. Emlékszünk, korábban – értsd: az elmúlt húsz év bármelyik kormányának kommunikációja – elhangzottak olyan vélemények hazai politikusok szájából, hogy a nemzetközi hitelminősítők véleménye nem számít, hogy a gazdasági válság minket nem fog érinteni, hogy bizonyos vezető európai politikusok nem is azt gondolták, amit mondtak, illetve, hogy a külföldi sajtó megítélésével nekünk nem kell foglalkozni, mert ők egyszerűen nem ismernek minket. Ahhoz, hogy ezt a kissé maradi felfogást megcáfoljuk, nem kell külpolitikai előképzettség, mindössze az kell, hogy nyitott füllel és szemmel járjunk a világban.

 

Amikor a nyugati sajtó fasiszta, kirekesztő, vagy éppen náci jelzővel illette a magyar parlamentbe éppen bekerülő Jobbikot, Londonba járva minden ismerősöm első kérdése az volt, hogy hogyan boldogulunk a nácikkal, milyen az élet egy fasisztákat eltűrő országban. Ezen persze a magyar ember mosolyog, hiszen semmivel sem népszerűbb a magyar radikális párt, mint bármelyik nyugati párja, sőt. Ettől még azonban tény, hogy a nemzetközi befektetők, turisták, diákok, politikusok, stb. véleményét nem valamelyik hazai sajtóorgánum fogja alakítani, hanem a Die Welt (itt), a Frankfurter Allgemeine Zeitung (itt), a Reuters (itt), a The Daily Telegraph (itt), a The Wall Street Journal (itt) és a The Financial Times (itt és itt) – még ha ez a hazai politikusoknak és pártszimpatizánsoknak nem is tetszik.

 

Zárásként még egy gondolatot fűznék hozzá az eddig leírtakhoz, mégpedig azt, hogy érzésem szerint, amíg a magyar politikusok nem tanulják meg, hogy a nemzetközi visszhang igen is számít a világpolitikában, hogy a külpolitika nemcsak egy a sok politikai ág közül, hanem az egyik legfontosabb, addig ne reméljük, hogy bármi változás fog történni Magyarország – egyelőre inkább negatív – külföldi megítélésben.