Az algériai polgárháború óta a legnagyobb felfordulás zajlik jelenleg az észak-afrikai régióban, amely teljesen újrarendezi a térség erőviszonyait. Az „arab ébredés” váratlanul érte Európát, olyannyira, hogy a régióval hagyományosan szoros viszonyt ápoló Franciaországot is teljesen felkészületlenül érték a tüntetések és az évtizedek óta stabilnak hitt rendszerek bedőlése. Éppen ezért az EU mindeddig csupán bénultan követte figyelemmel az eseményeket, ha nem számoljuk azt a néhány lagymatag nyilatkozatot, amelyeket az egyes országok vezetői tettek az utóbbi hetekben. Mindez azonban elfedi a valódi problémát, amely a következő: az Európai Unió teljességgel képtelen kezelni a határaitól alig pár száz kilométerre zajló lázadásokat és a bukott államok rémével fenyegető folyamatokat.

 

("Szerepkeresés", forrás: www.economist.com)

 

Az európai szomszédságpolitika kimondott célja (a mediterrán térség felé mindenképpen) a partnerországok stabilitásának biztosítása és az ottani népesség „lekötése” a dinamikusan fejlődő gazdaságokkal, így megakadályozva a nagyarányú népességmozgást, amely túlterhelné Európa már most is erősen limitált befogadóképességét. Most azonban megmutatkozott az eddigi politika totális kudarca. Nemcsak, hogy ezek a rezsimek képtelenek a népességük elégedettségének garantálására, de a konfliktusok elől menekülő tömegek előre is könnyen megjósolható módon felénk vették az irányt és Olaszországban keresnek menedéket a hazai bizonytalanság elől. A polgárháborúba merülő Líbiából százezrek indultak el a szomszédos országok felé, és nyilvánvaló céljuk az, hogy a viszonylagosan prosperáló Európai Unióba vegyék az irányt. Ez azonban nem opció, Európa megtelt.

 

A mostani események azonban minden bizonnyal hamarosan lecsillapodnak, a most kialakulóban lévő egyensúly valószínűleg ugyancsak nem lesz tartós és mindenképpen számítani kell az újabb felfordulásokra, mivel az új kormányok se lesznek képesek megoldani a dinamikusan szaporodó népesség elhelyezkedési és egyéb nehézségeit. Inkább előbb, mint utóbb számítani kell arra, hogy a durván 210 milliós népességgel rendelkező észak-afrikai régióban a mostani líbiai eseményekhez hasonló polgárháborús állapotok jönnek létre. Akkor pedig, ha jelenleg a hat és fél milliós Líbiából százezrek szándékoznak Európába jönni egy békésebb élet reményében, az EU-nak fel kell ismernie, hogy legközelebb milliók igyekeznek majd bármi áron idemenekülni és így elárasztani az Unió déli tagállamait. Ez a századunk egyik legkomolyabb biztonságpolitikai fenyegetése, mivel Európa képtelen befogadni ezeket a néptömegeket.

 

A fentebb vázolt kihívás miatt az Európai Uniónak azonnali hatállyal felül kell vizsgálnia a Mediterrán régió déli államainak irányába követett eddigi szomszédságpolitikáját. Bebizonyosodott, hogy az autokratikus, de kevéssé hatékony rezsimek támogatása nem elég ezen országok stabilitásának biztosításához, tehát sokkal intenzívebb felelősségvállalásra van szükség az EU részéről Észak-Afrika államaiban. Ennek a szerepnek a betöltése nem lesz olcsó és a legkevésbé sem lesz kényelmes az európai politikusok számára. A belső problémák mellett azonban fel kell ismerni, hogy egy újragondolt és hatékony déli szomszédságpolitika nélkül az Unió a következő tíz évben végveszélybe kerülhet a soron következő újabb arab forradalmi hullám hatására. A nem cselekvés sokkal többe fog kerülni, mint az arab rezsimekbe való aktív beavatkozás, amelynek a népesség elégedettségét kell legfőképpen megcéloznia, a demokratikus intézmények fokozatos fejlesztése és munkahelyteremtésen keresztül. Az Európai Unió nem várhat az Egyesült Államok áldásos tevékenységére, hiszen a két hatalom egymással nem megegyező érdekeket képvisel, és a frontvonalon Európa áll. Éppen ezért a mostani események sokkal inkább áldásként hatnak, mint átokként, mivel viszonylag kis téttel az európai döntéshozók ízelítőt kaphattak abból, hogy milyen fenyegetéseket rejt a déli szomszédság. A kérdés az, hogy ezt a figyelmeztetést az EU a szívére veszi-e és hajlandó-e koherens és nagyvonalú segítséget nyújtani a tágabb közel-kelet államainak, vagy pedig a mostani forradalmi hullám lecsengése után újra a homokba dugja a fejét. A saját, jól felfogott érdekünkben meg kell kongatni a vészharangot és a stabilitás felé terelgetni a déli határaink mentén elterülő államokat. Az európai országok és az Unió túlélése függ ettől a döntéstől.