Az eredetileg történész végzettségű volt brit miniszterelnök szinte a teljes politikai karrierjét a gazdaság környékén töltötte, hiszen Gordon Brown először helyettes-államtitkár volt (80-as évek végén) a pénzügyminisztériumban, majd árnyék-pénzügyminiszter (1992-1997), míg végül a Munkáspárt ’97-es győzelme után egészen 2007-ig pénzügyminiszterként tevékenykedett. Regnálása alatt több fontos döntést is hozott, amelyek meghatározták későbbi pályafutását, sok esetben nem éppen pozitív értelemben. Brown legnagyobb baklövése, ami miatt még becenevet is kapott a brit sajtótól („Brown Bottom”), mindenképpen a Királyság aranytartalékainak 1999-2002 közötti kiárusítása volt, amely bár közel 4 milliárd dollárt hozott a költségvetésnek, mégis, az eladott mérték a 2000-es évek végére az akkor megszerzett összeg nagyjából ötszörösét érte volna. Persze a gazdasági szakértők szerint azért voltak jó döntései is a politikusnak, például ilyen volt az Angol Nemzeti Banknak (Bank of England) biztosított monetáris függetlenség.

 

("Háború közeleg" - Brown és Cameron, f: www.guardian.co.uk)

 

A nyilvánvaló sikerek és hibák ellenére Gordon Brown pénzügyminisztersége egészen a gazdasági világválság bekövetkeztéig relatíve nyugalmasan telt, ám utána ő lett az ellenzék és a sajtó egyik első számú közellensége; még annak ellenére is, hogy Brown volt az egyik (vagy inkább szinte az egyetlen - szerk.) olyan neves nyugati politikus, aki rengeteget tett azért, hogy a válságra a fejlett világ gyorsan és hatékonyan reagáljon. A nyilvános megszólalásian láthatóan bizonytalan, magánembereként hirtelen haragú és általános fellépését tekintve korántsem médiabarát politikus miniszterelnöki megválasztása után hamisítatlan céltáblájává vált az ország egészének. Ráadásul a válság a brit gazdaság megannyi gyenge pontját felszínre hozta, köztük például a relatíve magas államadósságot és a bankrendszer nem megfelelő állapotát. Hibás pedig emiatt ki más is lehetett, mint a néhai pénzügyminiszter, aki láthatóan nem tudott mit kezdeni a folyamatos külső, és egy idő után már belső támadásokkal, ami végül lemondásához vezetett; természetesen ehhez azért a 2010-es választások elvesztése is kellett, mivel enélkül Brown vélhetően a helyén maradhatott volna.

 

A volt pénzügyminiszter-miniszterelnök azonban alig félévig maradt csak észrevétlen, hiszen már ez év elején jelezte, hogy a papíron 2012-ben távozó Dominique Strauss-Kahn helyét szívesen átvenné az IMF élén. David Cameron jelenlegi konzervatív miniszterelnök ugyanakkor, ahogy akkor, úgy most a héten is sietett kijelenteni, hogy amíg ő vezeti az Egyesült Királyságot, addig Gordon Brownból nem lesz IMF vezető. A legfőbb ok, ami elhangzott a brit kormányfő szájából a miértet illetően, azaz, hogy véleménye szerint nem lehet egy a világ államainak gazdaságát felügyelő pénzügyi szervezet élére választani egy olyan embert, aki saját országát gyakorlatilag majdhogynem csődbe juttatta.

 

Cameron ezzel az érzésével ráadásul nincs is egyedül, hiszen a koalíciós partner liberálisok mellett a sajtó jelentős része is a miniszterelnökkel ért egyet; sőt, érdekes adat például, hogy tavaly áprilisban a legnevesebb brit baloldali (!) napilap, a The Guardian olvasói közül közel 60 százalék nem tartotta alkalmasnak Gordon Brownt az IMF vezetésére. Ezt az elutasítottságot persze érzi Brown is, éppen ezért bár diszkréten, de megállás nélkül az Egyesült Királyságon kívül (főleg Afrikában és Ázsiában) kampányol esetleges megválasztásáért, és tekintve, hogy a volt miniszterelnök a fejlődő országok körében meglehetősen népszerű, lehet, hogy Gordon Brown mégsem olyan esélytelen, mint az talán elsőre tűnhet.