A hidegháború lezárását követően lecsökkent a kettészakadt államok száma, azonban a koreai és ciprusi konfliktusok makacsul tartják magukat az új nemzetközi rendszerben is. Míg az előbbi mára nukleáris és rakétafenyegetéssé fajult, addig Ciprus ügyében évek óta úgy tűnik, hogy a megoldás küszöbén toporognak a felek. Az események felgyorsulását az egy év múlva esedékes ciprusi uniós elnökség ügye váltotta ki, hiszen Ankara nem ismeri el a görög rész de jure uralmát a sziget fölött. Ellenkezőleg, az 1974-es görög katonai puccsot követően bevonuló török haderő által megszállt északi területen megalakult Észak-Ciprusi Török Köztársaságot ismeri el, a világon egyedüliként. Ezen okból kifolyólag 2012 második felében Törökország nem lenne képes tartani a kapcsolatot az Európai Unióval anélkül, hogy folyamatos és kiterjedt munkakapcsolatban állna egy általa el nem ismert államalakulat diplomáciai képviselőivel.

 

(A ciprusi helyzet, f: www.britannica.com)

 

Egyrészt tehát tökéletesen érthető a török kormány reakciója, azonban látni kell, hogy a most fellángolt külpolitikai csörte jól beleilleszkedik a régiójában egyre dominánsabbá váló Törökország új diplomáciai stratégiájába. A tavalyi évben Izraellel éleződött ki az addig szövetségesi szintű viszony, mára kifejezetten ellenséges a kapcsolat a két ország között, amelynek megoldásán azonban mindkét fél, továbbá az Egyesült Államok is dolgozik. Másrészt Ankara nem fél jó kapcsolatokat ápolni olyan országokkal, amelyek páriaként vannak elkönyvelve az Unióban, mint Irán és Szíria. Egyértelmű tehát, hogy a regionális nagyhatalommá váló Törökország önálló, Brüsszeltől és Washingtontól egyre inkább függetlenedő külkapcsolatokat kíván folytatni, és a ciprusi kérdés sem kerülhette el a török pozíció átértékelését.

 

Van mit megbánnia a ciprusi görögöknek, hiszen korábban a 2004-es Annan-terv keretében nagyon kedvező feltételekkel mehetett volna végbe a sziget egyesítése, ahol a törökök számbeli kisebbségben élnek, tehát nem jelentenek fenyegetést a görögökre egy demokratikus választáson sem. Azonban akkor a görögök elutasították a megállapodást, míg a ciprusi törökök megszavazták azt. Fontos szempont a konfliktusban, hogy Ciprus a törökök uniós csatlakozási folyamatának legnagyobb kerékkötője, tehát az esetleges megegyezés nehéz helyzetbe hozná azon EU tagállamokat, amelyeknek most nem kell karakánul állást foglalniuk Törökország belépésével kapcsolatban. Látni kell azonban, hogy a kettéosztott sziget komoly akadályokat gördít az Európai Unió délkeleti tevékenysége elé, mind gazdasági, mind politikai téren. Az Unió érdeke például, hogy a Földközi-tenger földgázban gazdag keleti medencéjében megkezdődhessen a készletek feltárása, majd kitermelése, amelyek például néhány éven belül energiaimportőrből komoly exportőrré változtatják Izraelt is.

 

A mostani török ultimátum tehát akár még jól is elsülhet, hiszen a ciprusi konfliktus kapcsán elkényelmesedő uniós diplomatákat a kérdés gyors rendezésére ösztönözheti. Ennek egyik legfőbb eszköze a ciprusi görög vezetésre gyakorolt nyomás növelése lehetne, amelyet azonban a már így is felzaklatott Athén nehezményezne. Másrészről látni kell, hogy a magabiztos török fél ezúttal nem fog megelégedni azokkal a görögöknek előnyös feltételekkel, amelyek a korábban említett Annan-tervben voltak lefektetve. Tárgyalási pozíciójuk bekeményítésével a hazai közvéleményt is ki kell elégíteniük és a kapcsolatok befagyasztásával való fenyegetőzés komoly ütőkártya Törökország kezében.

 

Csepregi Zsolt