2012. március 10-én előrehozott választásokra került sor a Szlovák Köztársaságban. A 2010 óta kormányzó, Iveta Radičová vezette négypárti (KDH, SDKÚ, SaS, Híd-Most) koalíció tavaly októberben bukott meg, egy év és három hónap regnálás után. A bukás közvetlen kiváltó oka az eurómentő csomagról („euroval”) való, bizalmi szavazással egybekötött voksolás volt. A koalíciót alkotó négy párt közül három (az SDKÚ, a KDH és a Híd-Most) igennel szavazott, míg az SaS nemmel. Az ellenzéki Smer-SD vezetője, Robert Fico rögtön felajánlotta segítségét, cserébe az előrehozott választásokért – így a mentőcsomagot a parlament már másnap elfogadta, és aznap döntött az idei választás időpontjáról is.
A botrányokkal tarkított kampányt követően (melynek következményeként nemcsak a pártok közötti sorrend, hanem adott esetben a párton belüli erőviszonyok is megváltozhattak, lásd pl. Mikuláš Dzurinda meggyengülésének esetét) a választások a vártnál magasabb részvétel (59,1%) mellett zajlottak. A végeredmények számokban, összehasonlítva a 2010-es adatokkal:
Fico diadalmenete (forrás: 168óra Online)
A magas részvételi arány, és az, hogy a szavazók körülbelül 20 (egyes vélemények szerint 30) százaléka bizonytalan volt – sokuk az utolsó pillanatban döntötte el, hogy elmegy szavazni, illetve a szavazófülkében döntötte el, mely pártra adja voksát –, gyakorlatilag mindenki számára váratlan végeredményt hozott. Senki nem számított a Smer ilyen arányú győzelmére, amit ráadásul a szlovák választási rendszer a parlamenti mandátumok elosztásánál alaposan megfejelt. Egész Szlovákia ugyanis egy választókerületnek számít, a parlamentbe jutási küszöb (5%, kéttagú koalíció esetén 7%) alatt maradó pártokra leadott szavazatokat pedig szétosztják a bejutottak között. Jelen esetben körülbelül 20 százaléknyi szavazat veszett el a parlamenten kívül maradt húsz pártra adott voksokkal (ennek is körülbelül a felét a Szlovák Nemzeti Párt [SNS] és a Magyar Koalíció Pártja [MKP] kapta). A Smer – és kis mértékben a KDH – tudta csak növelni szavazatai számát, illetve arányát, a többi parlamentbe jutó párt kisebb-nagyobb veszteségekkel számolhatott a nap végére. A Smer mellett nagyot tarolt Igor Matovič semmiből létrehozott protest-pártja, az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek (OĽaNO) nevű formáció. Egyértelmű vesztesei a választásnak az SDKÚ-DS (Szlovák Kereszténydemokrata Unió – Demokrata Párt), mely szavazóinak majdnem kétharmadát elveszítette másfél év alatt, a Szabadság és Szolidaritás (SaS) a szavazótábora megfeleződésével, és a Szlovák Nemzeti Párt a küszöb alatt maradással. A Híd-Most 30 ezer szavazót veszített, az MKP ugyan megtartotta szavazói bázisát, de ez ismét nem volt elég a parlamenti küszöb elérésére.
A felálló parlamentben tehát Robert Fico pártjának kényelmes többsége van, a 150 képviselőből 83 a Smer sorai között foglal helyet. Karnyújtásnyira van a háromötödös, alkotmányos többség is, amihez mindössze 7 képviselő támogató szavazata hiányzik. A Smer vezetője nem véletlenül jelentette ki a választásokat követően, hogy nyitott egy kétszereplős koalícióra. Az ellenzéki pártok vezetői közül Igor Matovič (OĽaNO) és Richard Sulík (SaS) kizártak bármilyen együttműködést, míg Simon Zsolt, a Híd-Most alelnöke és Ján Figeľ, a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) vezetője, ha koalícióra nem is, párbeszédre készek bizonyos témákban a győztessel. Mindenesetre Fico kerekasztal-beszélgetésre hívta a parlamenti pártok vezetőit.
Fico tehát a kormányzás felelősségét kész lett megosztani – de legalábbis együttműködni a parlamentben – gyakorlatilag bárkivel, amire több oka is van. Szlovákia nincs a legfényesebb gazdasági helyzetben: az eurózóna második legszegényebb állama, 13-14%-os munkanélküliség sújtja, 4,6%-os deficittel, és 3,8 milliárd eurós államadóssággal (GDP körülbelül 45 százaléka) körítve. A leendő miniszterelnök kétkulcsos adórendszert és bankadót vezetne be, ugyanakkor valószínűleg be kívánja tartani a fiskális paktum előírásait ( „a pénzügyi konszolidációért szállunk síkra, de nem az alacsony jövedelműek rovására”). Emellett olyan ügyek is megoldásra várnak, mint a legfőbb ügyész megválasztása, illetve hivatalába iktatása, vagy az állampolgárság problémája. Fontos lenne tehát a Smer vezetőjének az ellenzék (egy részének) konstruktív hozzáállása, ennek megfelelő lépéseket lehet várni tőle, legalábbis kezdetben.
A magyar párt(ok) számára is tanulságosak az eredmények. Az Hídról elmondható, hogy – bár 30000 szavazatot veszítettek 2010-hez képest – másfél éves kormányzati szerepvállalásuk idején arányaiban több eredményt értek el, mint az MKP nyolc év alatt, a koalíciós kormányzásból adódó nehézségek ellenére. (Nem az eurómentő csomag okozta az első konfliktushelyzetet, gyakorlatilag minden döntésért meg kellett küzdeni kormányon belül, naponta folyt a birkózás a koalíciós partnerek között.) A Híd bázisa a lemorzsolódott szavazók ellenére többé-kevésbé stabilnak mondható, magyar nemzetiségű szavazói között sok a kettős identitásúnak mondható (vegyes házasságban élő, tisztán szlovák munkahelyen dolgozó, stb.) ember, akik voksukkal azt fejezik ki, békében szeretnének élni szlovák szomszédjaikkal, munkatársaikkal.
A Magyar Koalíció Pártja stabil szavazóbázissal rendelkezik a számok alapján, azonban ez nem elegendő a parlamentbe jutáshoz, főleg ha olyan magas a választói részvétel, mint 2012-ben. Több tanulságot is levonhatnak a párt vezetői az utóbbi két választás eredményeiből Szarka László Szlovákiával foglalkozó történész szerint. Egyfelől Dél-Szlovákia körülbelül háromötöde válságrégiónak, klasszikus perifériának számít, és jelen gazdasági körülmények között az etnikai szavazatok nem tudnak úgy érvényesülni, mint konjunkturális időszakban. (Nem véletlen, hogy a Hídtól elpártolt 30 ezer szavazó nem az MKP-ra, hanem valószínűleg a Smerre, és kisebb arányban Matovič pártjára adta szavazatát.) Másfelől – és ezt a pártelnökre adott preferenciális szavazatok alacsony aránya mutatja – nincs igazán egységes csapata a pártnak. Harmadrészt pedig egy tisztán etnikai és/vagy regionális pártnak a tartalékai végesek, meg kell jelenni országos politikai szereplőként, ahogy azt a Híd tette.
Ugyanakkor figyelembe kell venni azt is, hogy az MKP idén már meglehetősen jó regionális programmal jelentkezett, így érdemes lenne együttműködnie a két pártnak ezen a területen, egymást erősítve, ahol lehet.
A fontos kérdések sorába illeszkedik, hogy a kormányváltást követően hogyan alakul a magyar-szlovák viszony, milyen mozgástere lehet a magyar nemzetpolitikának a következő években. Az új szlovák kormány regnálásának kezdetén érdemes türelmi időt hagyni a szomszédnak, meg kell őrizni a nyugalmat a külpolitikában, nem érdemes semmilyen esetleges csörtébe, ütésváltásba belemenni. Mindkét fél tudja, hogy melyek azok a feszültséggócok, amelyek megoldásra várnak a két állam viszonyában, kérdés az, hogy ezek mikor, milyen helyzetben, milyen érdekeket szem előtt tartva fognak a felszínre törni. A viszonyt befolyásolja az, hogy Szlovákia mindmáig veszélyforrásként tekint Magyarországra és a szlovákiai magyar kisebbségre; új tényező, hogy egy erős személyiség kerül egy stabil többséggel rendelkező szlovák kormány élére; van esély azonban arra, hogy a Külügyminisztériumot pragmatikusabb hozzáállású karrierdiplomata fogja vezetni (a hírek szerint Miroslav Lajčák vagy Ján Kubiš), aki Martonyi Jánossal korrekt viszont tud kialakítani.
Jól használható források a választási eredmények mélyebb megismeréséhez: a Sme oldalán járásokra és pártokra lebontott adatok találhatóak, míg a Pravda oldalán a térképen az egyes járásokra kattintva a településekre lebontott szavazati arányok láthatóak.
Abelovszky Tamás
