A Fidesz 2010-es választási győzelme óta a magyar külpolitika gyökeres fordulatot vett. Miközben teljességgel természetes, hogy a mindenkori kormány igyekszik a külpolitikai irányvonalat a saját képére formálni, az átalakítás mértéke és iránya már aggodalomra adhatnak okot. Tény és való, a megkeményedő magyar külpolitika a putyini kurzus sajátos jegyei közül többet is magáévá tett.

Nem állítom, hogy az Orbán-kormány az orosz diplomácia eszköztárából vett át egyesével módszereket, sokkal inkább arra szeretnék rámutatni, hogy a kelet-európai színtéren népszerű despotikus irányvonal erős vezető – erős nemzet imázs – erős külpolitikai retorika hármasából, ezen belül pedig ennek putyini ideáltípusából Orbán is minden bizonnyal ötletet merített a magyar külügyi stratégia átformálásánál. Mit leshettünk el Moszkvától?

1. Nem lehet mindenkivel jóban lenni

A diplomácia az állandó útkeresés művészete, a nemzetközi térben történő érdekérvényesítés és haszonmaximalizálás eszköze. Azonban ennek mikéntjéről mást gondoltak a korábbi magyar kormányok, valamint mást gondol a jelenlegi rezsim: míg a magyar diplomácia fő feladata 1989 után az állandó konszenzuskeresés és a (jellemzően nyugat-európai és amerikai) partneri viszonyok kiépítése elmélyítése volt, addig az orbáni kurzus gyökeresen szembe fordult a „lassú víz partot mos” logikájával, és intenzív partnerkeresésbe fogott Kuvaittól kezdve Azerbajdzsánon át Albániáig.

Vlagyimir Putyin Orbánék előtt bő tíz évvel, az orosz gazdaság konszolidációját követően kezdte meg a hagyományos posztszovjet partnerek lecserélését más (jobban fizető) országokra. Amíg például Ukrajna és Belarusz csak vitte a pénzt, addig az új kapcsolatok révén (lásd BRICS csoportosulás, Sanghaji Együttműködési Szervezet stb.) Moszkva tőkeerős partnerekre és biztos exportpiacokra tett szert. Korábban kevesen hitték volna, hogy Putyin hátat fordít valaha is Minszknek vagy Kijevnek – mégis megtörtént, gondoljunk csak a gázcsapok elzárására a kétezres évek folyamán.

("Barát vagy ellenség?" - Vlagyimir Putyin, f: www.askdrgarland.com)

Magyarország hasonló logika mentén indult el: a meglévő kapcsolatok hagyományosan erősek és hasznosak, azonban Orbánék szeretnének plusz erőforrásokat bevonni olyan államoktól is, amelyekkel még nem alakult ki szoros kapcsolat (a politikai és/vagy földrajzi távolság miatt). Magával a külkapcsolati háló kibővítésével nem is lenne gond, azonban ezzel egyidejűleg a magyar diplomácia olyan nagyokat botladozik, hogy az alkalmanként a meglévő kapcsolatok romlásához is vezet. Erre kiváló példa az azeri baltás gyilkos kiadatása körüli bizonytalankodás, vagy a Déli Áramlat és a paksi bővítés körüli ködösítés. Persze kell a kapcsolati háló bővítése, kell a keleti nyitás politikája, de ezt úgy kéne megvalósítani, hogy közben nem veszíti el a magyar külügy az eddigi partnerek (kiemelten az Európai Unió tagállamainak) bizalmát sem.

2. Nem kell a liberális demokrácia

A magyar kormányfő elhíresült tusványosi beszédét akár maga az orosz elnök is jegyezhette volna: a demokrácia elméleti alapvetéseit nem tagadjuk sem a bel-, sem pedig a külpolitikában, de a kereteket az állam vezetésének feladata meghatározni. Az illiberális demokrácia orbáni víziója Oroszországban jóformán már a kétezres évek középére megvalósult, amikor is az ellenzéki pártok kiszorításával és a kormányzathoz hű oligarchák jutalmazásával kialakult egy modern hűbéri rendszer, ahol a játékszabályokat és a bíráskodást is a kormány felügyeli.

Orbán az oroszországihoz hasonló módon képzeli el a hazai berendezkedést, valamint ennek mentén a magyar külpolitikai stratégiát is. Mivel a magyar diplomácia az euroatlanti viszonyrendszerben már nem tudja tovább bővíteni a mozgásteret, ezért Orbán úgy döntött, hogy akár a jelenlegi liberális(abb) keretek feláldozása árán is biztosítani kívánja a külpolitikai expanzió lehetőségét.

Más kérdés, hogy az Európai Unióban a liberális demokrácia, mint közös norma van jelen, és amibe csak az unió legkritikusabb bírálói szoktak nyilvánosan belekötni. Ugyanakkor ne feledjük, hogy az Európai Unió politikai és gazdasági válsága egyben értékválság is, és emiatt nem zárható ki, hogy az orbáni illiberalizmushoz hasonló felfogás teret nyer majd számos más uniós országokban is.

3. Nincsenek megdönthetetlen normák

Ami az orosz külpolitikai stratégiát illeti, Vlagyimir Putyin 2014-es ukrajnai intervenciói elsősorban nem az orosz demokráciaértelmezésről szóltak, sokkal inkább a nemzetközi politikai viszonyok princípiumainak tagadásáról. Putyin országhatárokat rajzolt át önkényesen, árnyékháborút indított Kelet-Ukrajnában, átvette olyan területek adminisztrációját, amelyek felett törvényesen a mai Oroszország soha nem rendelkezett stb. Putyin újra feltalálta a háborút (hiszen Kelet-Ukrajnában nincsenek reguláris erők, nincsen hadüzenet), a neki nem tetsző játékszabályokat pedig nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyta. Az eredmény? Az ENSZ BT az orosz vétó miatt döntésképtelen, a Moszkva-Peking tengely hónapról hónapra erősödik, az euroatlantiak szankciói pedig egyelőre alig éreztetik hatásukat.

A magyar diplomácia kicsiben ugyan, de hasonló módon tagadja a kialakult normákat. A magyar külpolitikai retorika annyiban mindenképp a putyini vonalat követi, hogy a meglévő elvi határok fokozatos, lassú kitolása helyett egy-egy erős és legfőképp váratlan manőverrel igyekszik a mozgásteret bővíteni, tekintet nélkül a hagyományos partnereink véleményére.

("Új utak keresői" - Putyin és Orbán, f: www.mandiner.hu)

A korábbi kormányok közül egy sem jelentette ki, hogy Magyarország számára az unión kívül is van élet. Ezt a második Orbán-kormány megtette, és a Keleti Nyitás elindításával párhuzamosan egy sor olyan kényes témát hozott be az uniós köztudatba, amelyek korábban tabunak számítottak (például az euroatlanti elköteleződésünk kizárólagossága). A határon túli magyarok autonómiatörekvései szintén érzékeny témának számítottak korábban, ma viszont mind itthon, mind Brüsszelben lehet ezekről a törekvésekről beszélni, azok mellett és ellen érvelni.

Magyarország tehát elkezdte sokkal keményebben védeni a saját érdekeit, tematizálni az uniós párbeszédet, és ez számos esetben kiverte a biztosítékot Brüsszelben. Látni kell, hogy Magyarország korábban hiába akart fókuszba kerülni, kis súlyú államként inkább a „nagyok” javaslatainak támogatói voltunk, mintsem a közös külpolitika formálásának motorjai. A 2010-es „narancsos” fordulatot követően azonban a (sokszor kétségtelenül provokatívnak ható) magyar témákat nem lehet egyszerűen lesöpörni az asztalról, azokról az eurokratáknak beszélnie kell, ami egyszerre áldás és átok a magyar diplomácia számára. A kérdés az, hogy Magyarország élére tud-e állni a játékszabályok átírásának vagy inkább most kéne visszahúzódni? Oroszország az előbbit választotta.

DiploMaci vendégszerző