Görögország és Írország után Portugália volt az Európai Unió harmadik tagállama, amely az elmúlt években pénzügyi segítségre szorult. Pedig az országban a 2000-es évek közepéig kevesen gondolták volna, hogy idáig fajulnak a dolgok, hiszen uniós csatlakozása óta Luzitánia soha nem látott fejlődésnek indult. Ennek ellenére a portugálok túlnyomó része ma már a pokolba kívánja az uniót és annak bürokratáit, a politika elit pedig egymásra mutogat. Bár mást nem is nagyon tehet, lévén, a két nagy párt, a Szocialista Párt (Partido Socialista) és a jobbközép – jelenleg is kormányzó – Szociáldemokrata Párt (Partido Social Democrata) az 1970-es évek óta egymásnak adja a kormányrudat. Ősszel az országban parlamenti választásokat rendeznek.
A luzitán politikai helyzet teljes megértéséhez vissza kell mennünk az időben egészen 2002-ig, ekkor került hatalomra ugyanis régi ismerősünk, José Manuel Durão Barroso, aki rögtön komoly problémába ütközött. Abban az évben – az EU fennállása óta először – pont országa ellen indítottak túlzottdeficit-eljárást. Barrosónak nem maradt sok választása, kemény lépésekre szánta el magát: a közszolgálat területén privatizációba kezdett, a szociális terület kiadásait jelentősen lefaragta, az állami költekezést igyekezett minél erősebben csökkenteni. Hogy ne veszítse el már a ciklus kezdetén támogatottságának nagy részét – későbbi énjével ellentétben – bevándorlás-ellenes politikát hirdetett. Barroso népszerűsége bár ezektől az intézkedésektől értelemszerűen nem nőtt, célját mégis elérte: az államháztartási hiányt három százalék alá szorította. Felfelé buktatása után azonban Portugália politikai válságba került, és 2005-ben Jorge Sampaio akkori köztársasági elnök új választásokat írt ki, melyet a José Sócrates vezette szocialisták nyertek kétharmaddal. (Érdekes adalék azonban, hogy időközben az államháztartási hiány újra elszállt, Barroso viszont nem restelkedett Brüsszelből elmarasztalni (volt) országának kormányát.)
("Egy jövőképpel rendelkező Portugáliáért", f: www.que.es)
Sócrates ténykedése közel sem mondható diadalmenetnek, kormányzásának éveit számos botrány és megszorítások sorozata jellemzi. Számomra emiatt érthetetlen, hogy hogyan volt képes 2009-ben újra megnyerni a választásokat. Igaz, már nem abszolút többséggel, és ezzel egyidejűleg a sötét felhők már ott tornyosultak Portugália felett, hiszen alig kezdték el az új ciklust a szocialisták áfa-emelést hajtottak végre, amely az addigi 20 százalékról 21 százalékra emelkedett. Fél éven belül aztán 23 százalékra módosították az áfát, ami egyenesen sokkolta a portugálokat. Fontos megjegyezni, hogy az akkori jobbközép ellenzék a parlamenti szavazásnál tartózkodott, és nem volt hajlandó asszisztálni azt követően sem Sócrates kormányának egyre vadabb és teljesíthetetlenebb „stabilitási és növekedési programjához” (nyílt adóemelés és a költségvetési kiadások megszorítása), ezzel kiprovokálva a kabinet lemondását. Aníbal Cavaco Silva köztársasági elnök így új választásokat volt kénytelen kiírni 2011 nyarán, aminek eredményeként a szociáldemokrata Pedro Passos Coelho pártja került hatalomra, 105 mandátumhoz jutva a parlamentben (a szocialisták 73-at szereztek).
Annak érdekében, hogy kormányozni tudjanak, a szociáldemokraták bevonták a kereszténydemokratákat (CDS-PP, Centro Democrático Social - Partido Popular) is, így a két jobbközép pártnak együttesen 129 képviselői helye lett a 230 tagú portugál parlamentben, azaz a Köztársasági Gyűlésben (Assembléia de República). Sok mozgástere azonban az új kormánynak sem maradt: a portugál államadósság olyan nagyra nőtt, hogy a befektetők nem voltak hajlandóak finanszírozni azt oly módon, hogy az ne „fájjon” a portugáloknak. Ezért aztán a kormány a trojkával megállapodott egy 78 milliárd eurós mentőcsomagról, melynek nagyobb részét az Európai Unió, kisebb részét a Nemzetközi Valutaalap finanszírozta. Ezt követően sztrájkok sorozata vette kezdetét, hiszen a portugálok saját bőrükön érezték immár a „mentőcsomag” áldásos hatásait. Koalíciós partnerével Pedro Passos Coelho kétségkívül biztosította parlamenti többségét, de egyszerre nehezítette is a kormányzást, hiszen a Paulo Portas vezette kereszténydemokraták – nyilván politikai haszonszerzés miatt is – nem szívesen adták nevüket a megszorító csomagokhoz. A kereszténydemokraták vezére a külügyminiszteri posztot kapta meg Coelho kormányában, mely posztot egészen lemondásáig (2013 nyara) töltött be. A már említett koalíciós feszültség az egyre nagyobb iramban diktált megszorítások miatt alakult ki, de a két évvel ezelőtti kormányválságon felül tudtak kerekedni a felek, Paulo Portas pedig miniszterelnök-helyettes lett. A kormány ugyanakkor igyekezett megmenteni a Banco Espírito Santót, mely az ország harmadik legnagyobb pénzintézménye, majd ötmilliárd eurós tőkeinjekciót „fecskendezve” a bankba, melynek elnökét nem sokkal hamarabb vették őrizetbe, mint José Sócrates volt kormányfőt, aki Párizsból tért haza Portugáliába, és jelenleg is őrizetben van ellenőrizhetetlen forrásból származó pénzösszegek birtoklása miatt.
("Hamarosan volt miniszterelnök?" - Pedro Passos Coelho, f: www.rtp.pt)
Mindeközben a trojka elismerően nyilatkozik a reformokról. Szerintük Portugália jó úton halad a pénzügyi stabilitás felé, ugyanakkor a munkanélküliség továbbra is magas, a munkanélküliek száma pedig a nyolcszázezerhez közelít (az ország lakossága 10,46 millió). Tavaly a kormány és a – szocialistákhoz közeli – Általános Munkavállalói Szakszervezet (União Geral de Trabalhadores) megállapodtak, hogy a minimálbér bruttó 485 euróról 505 euróra emelkedik, igaz, hogy a legnagyobb szakszervezet, a – kommunista értékrendet valló – Portugál Munkavállalók Általános Szövetsége (Confederação Geral dos Trabalhadores Portugueses) nem támogatta az egyezséget. Utóbbiak visszamenőleges hatállyal 515 eurós minimálbért akartak úgy, hogy az 2015-ben 540 euróra emelkedjen, majd jövőre 560 euróra. Az országban az aktív lakosság 11 százaléka él minimálbérből, ez 550.000 munkavállalót jelent, ugyanakkor több mint négy éve nem emelkedtek a bérek sem az állami, sem a magánszektorban.
Elemzők szerint Portugália megpróbáltatásai még legalább három, de akár öt éven át eltarthat. Függetlenül attól, hogy ki nyeri a közelgő választásokat. A közvélemény-kutatások António Costa és a szocialisták győzelmét vetítik előre. Megnyilatkozásai, politikai meggyőző képessége és kiállása alapján én azonban nem tartom valószínűnek, hogy Costa abszolút többséget szerezzen a portugál parlamentben. Sokan azonban abban reménykednek, hogy a kommunistákkal jó kapcsolatot ápoló politikus beviheti utóbbiakat a kormányba, és így meglehet az abszolút többség. Ennek a forgatókönyvnek a realizálódását viszont nagyban rontja, hogy a szocialisták tradicionálisan kommunistaellenesek Portugáliában. Akárhogyan lesz egy biztos: az ország jelenlegi helyzetéért közös felelősség terheli mindkét politikai oldalt. Mire rájöttek, hogy sürgősen lépni kell, már csak hosszú rehabilitációs folyamat nyomán volt és van lehetőség menteni a menthetőt. És ez még a kisebbik rossz, hiszen a hatalmas kölcsön rányomhatja bélyegét a közeli és távoli jövőre egyaránt. A sors iróniája, hogy nem is a reformok maradtak el, mert abban mindkét kormány eltökélt volt, hanem valami miatt azok hatékonysága nem látszott igazán. Akárhogyan is van: az átlag portugál rosszabbul él, mint tizenöt éve, és erre – valószínűsíthetjük – egyik politikai oldal sem lehet igazán büszke.
Erőss Bulcsú
