Maroš Šefčovič, az Európai Bizottság energiaunióért felelős alelnöke június közepén járt Budapesten, hogy bemutassa az uniós energiastratégia előnyeit, valamint jelezze magyar tárgyalópartnerei felé, hol is tart Magyarország az Unió többi tagállamához képest az energetika területén Brüsszelből nézve.
A kapcsolódó összefoglaló alapján a részeredményeink kifejezetten jók: az EU egyik legfőbb célkitűzésének, az integrált belső piac megvalósításának terén Magyarország az egyik legeminensebb tagállam, amely már ma teljesíti a 2020-as interkonnekciós célokat (tehát az országhatárokon átívelő hálózati kapcsolatok kiépítésével kifejezetten jól haladtunk).
Az összefoglaló emellett megemlíti még az energia-nagykereskedelmi felületek fejlettségét, amelyek révén akár regionális szinten is növelhető az energia-felhasználás hatékonysága. Magyarország jól áll továbbá az emissziós célok teljesítésével, valamint a megújuló energiaforrások használatának bővítésével is. Ami a kapcsolódó kutatás-fejlesztésre fordított összegeket illeti, az állami támogatás mértéke az uniós átlag felett helyezkedik el, ami szintén elismerést érdemel.
Természetesen számos ponton további fejlődést vár el tőlünk az Európai Unió: egyrészt a földgáz-importból eredő egyoldalú függésünk mint energiabiztonsági kockázat továbbra is jelen van (ez a téma állandóan napirenden van a kétezres évek nagy gázvitái óta). Itt a probléma gyökere az, hogy a hazai földgáz-felhasználás 80 százaléka egyetlen forrásra, Oroszországra támaszkodik, amit csak ront az a tény, hogy továbbra sincs megfelelő alternatíva ennél az energiahordozónál. Politikusaink szerint adottság, hogy sem a keleti, sem a nyugati piacokon nem lehet az oroszokénál jobb árakat elérni; így nem érvényesülhet a piaci logika sem (nincs árverseny, nincsenek átlátható tenderek), sokkal inkább ad hoc politikai alkukat látunk, ki tudja, milyen egyéb kondíciók (ld. Paks-2 ügye) mellé csomagolva. Az Unió itt egy finom kritikával utal arra, hogy a hálózatok összekötése révén a földgáz-függésünk mértéke „házon belül” csökkenthető. Arról azonban már nem szól a fáma, hogyan lehetne mindezt egyik évről a másikra a gyakorlatba is átültetni.
Hasonló függési viszony jellemzi a nukleáris energia felhasználását is, ahol orosz segítség nélkül Magyarország képtelen lenne a technológia üzemeltetésére, illetve fejlesztésére. Mondhatnánk azt, hogy a technológia természetes öröksége a szocialista rendszernek, azonban a lényegen ez nem változtat: ma a honi ellátás jelentős részét biztosító paksi atomerőmű üzemeltetése az oroszok jóindulata és gazdasági érdekeltsége nélkül nehezen biztosítható.
("Magyarország az élmezőnyben. Áldás vagy átok?" - f.: economist.com)
Tágabb kontextusba helyezve a fentieket, két út áll előttünk: vagy továbbra is fenn kell tartanunk a korrekt politikai kapcsolatot Moszkvával, cserébe mind a földgázszerződéseken, mind a Paks-2 projekten keresztül vállaljuk a további függés anyagi és politikai következményeit, vagy 25 évvel a rendszerváltás után a sarkunkra állunk, és megpróbáljuk az alternatív források szélesebb körű bevonása révén minimalizálni az orosz befolyást (ami a földgáz esetében még csak-csak kivitelezhető vállalás, azonban Paks esetében komoly kérdéseket vet fel).
A fő dilemma az, hogy képes-e hazánk saját atomerőmű nélkül létezni? És ha igen, akkor az évek során fokozatosan kieső paksi kapacitás helyére mekkora költséggel lehetne új forrásokat bevonni? Lehetséges az, hogy az átláthatatlan Paks-2-projekt tetemes költségei mindent összeadva még mindig alacsonyabb számot adnak ki, mintha Magyarország elkezdené kiépíteni a saját – alternatív hordozókra építő – hálózatát?
A kérdések jogosak és mindenképp fajsúlyosak. A gond az, hogy pár szakértőn és ellenzéki politikuson kívül mások nem teszik fel ezeket a kérdéseket, miközben a paksi bővítés megvalósítása (és újabb több évtizedes orosz függés) felé sodródik az ország.
Az is kérdés, hogy kinek van joga beleszólni ebbe a kérdésbe. Ami egy súlyos belpolitikai konfliktusnak és magyar-orosz paktumnak indult, az pár hónap alatt az európai politikai színtér egyik legvitatottabb projektévé vált. Vajon a magyar kormánynak jogában áll-e egy ekkora horderejű döntést egyedül meghoznia, vagy elvárható lett volna az egyeztetés a többi uniós tagállammal?
Az Unió ajánlata lényegében a hatékonyság és az átláthatóság növelésére korlátozódik, és egy szót sem szól arról, hogy esetleg ők is tudnák támogatni Magyarországot a paksi bővítés során. Azt pedig sem az energiaügyekért felelős uniós szakemberek, sem a vezető brüsszeli diplomaták nem tudják felvállalni, hogy valamelyik tagállam energiapolitikájával szemben végtelenül súlyos kritikákat fogalmazzanak meg. Egyrészt nincs is erre felhatalmazásuk, másrészt kevés olyan tagállamot találhatunk az EU-ban, akik példaértékűen teljesítenének ebben a szegmensben.
(Paks 2.0; f.: valasz.hu)
Amíg tehát ajánlásokkal és jóindulatú figyelmeztetésekkel tele a padlás, konkrét intézkedési terveket csak a magyar kormánytól várhatunk. A mindenkori vezetés konklúziója évek (évtizedek) óta ugyanaz: szeretnénk minél zöldebb és minél olcsóbb energiát, de a teljes struktúraváltás túl sokba kerülne, ezért inkább maradjunk az orosz forrásoknál. A kérdés az, hogy nem kellene-e valamikor legalább a piaci logikát előtérbe tolni, és a politikai alkuk szerepét minimalizálni? Ez nem feltétlen jelentené az oroszok pozícióvesztését, de hátha a földgáz- és atomerőmű-tenderek révén olcsóbb lesz a végösszeg. Egy próbát megér.
Hámori Viktor
