Szijjártó Péter, magyar külgazdasági és külügyminiszter interjút adott a Der Standard osztrák újságnak, ahol feltették neki a kérdést, hogy látta-e a török partoknál megfulladt szíriai kisfiúról készült képet (vigyázat, felkavaró tartalom – a szerk)? Szijjártó tömör válasza: nem. Ez a két mondat fájóan erős szimbolikával mutatja be, mi a probléma a magyar diplomáciával és politikai kommunikációval.
Mert ilyen egyszerűen nincs. Jelen helyzetben egy ország külügyminiszterétől a nem egyszerűen nem elfogadható válasz egy ilyen kérdésre. Én csupán saját magamnak tett elkötelezettségből írok egy külpolitikai témákat feldolgozó blogba, de ha én mondanám ezt, még akkor is szemöldökfelhúzásokat kapnék. Megjegyzem, joggal. Szijjártó Péter azonban egy egész országnak tartozik kötelezettséggel, hogy az általa vezetett minisztérium a magyar érdekeknek legmegfelelőbben vezeti és irányítja a diplomáciai vizeken a külügyeket. Ezzel a kijelentéssel azonban erről szerintem keveseket tud itthon meggyőzni, nem beszélve azon külföldi újságolvasókról, akik jelenleg minden nap arról kell, hogy olvassanak, mennyire szörnyű is itt nálunk a helyzet.
(f.: Der Standard)
Mert nincs olyan, hogy nem láttad AZT a képet. Közhelyesen megfogalmazva: még ha nem is láttad azt a képet, akkor is láttad azt a képet. Mert erről ír a sajtó kerek egy hét óta. Mert ez a kép az, ami erejével olyan erős mondatokat hozott elő európai vezetőkből, hogy teljesen újraírta a migrációs helyzettel kapcsolatos stratégiai lépéseket. Mert David Cameron látta: a fotó publikálása után érte heves kritika a parlamentben, miszerint nem tesz eleget az európai krízis megoldásáért. Ennek eredményeképp több ezer szíriai menekültet fog befogadni az ország. Mert François Hollande látta: a fotó újabb lökést adott a mostani 180 fokos francia fordulatnak, amely keretében egyre hangosabban támogatják a közös menekültügyi kvótarendszert. Akármennyire is már-már túl tipikus, hogy egy ilyen szimbolikussá váló szörnyű esetnek kell kissé megmozgatnia a külpolitikát, belátható, hogy ennek a fotónak hatalmas ereje volt, van és lesz.
Ezért egyszerűen nincs olyan, hogy külügyminiszterként nem láttad AZT a képet. AZT a képet, nem szükséges hozzá sem jelző, sem leírás. Amikor reggel az emberek utaznak a buszon, és előkerül a menekültügyi helyzet (és előkerül, ez nem kérdéses jelenleg), akkor már mindennapos a következő mondta: „igen-igen, szörnyű… láttad azt a képet?”. Látta. Mert nem tudta nem látni. Ha valamilyen okból nem olvasott volna sajtót az elmúlt hétben, akkor pedig két perc múlva látni fogja, köszönhetően a modern technikának.
(f.: Reuters)
Akkor viszont miért mond Szijjártó Péter olyat, hogy nem látta a fotót? Mert látta, ebben biztos vagyok. Valószínűleg Szijjártó Péter tartott attól, hogy az interjú ilyen terepre történő kanyarodása túlságosan is az érzelmekre, és nem a magyar kormány által hangoztatott tényekre fog fókuszálni. Ha gyerekek haláláról beszélgetnek, és azt mondja, hogy az természetesen szörnyű, akkor hogyan fogja fenntartani a macchiavellista, csupán a rossz EU-s szabályok betartása miatt kialakult helyzetről szóló leírást? Hogyan tudja majd feloldani azt a kettősséget, hogy egyszerre mélyen sajnálja a helyzetet, másrészről vannak olyan, sokszor keménynek tűnő kötelességek, amiket a jelen kormány el akar végezni a krízis kezelése kapcsán.
Egy szóval: hogyan tud majd úgy interjút adni, mint egy kompetens külügyminiszter? Sehogy. Mert három mondta múlva összekuszálódik az egész mondanivaló, hiszen bár Szijjártó intézte el egy szóval, hogy nem látta a képet, most inkább visszatér az említett képekhez, és azok természetesen meghatják. Amiket nem látott. Ám hát ő is csak ember, így meghatják. De sajnos Brüsszel, ez az 1/28-ad résznyi magyar hang csődöt mondott, így keményen kell fellépni a határoknál. Miért? Mert a dublini rendelet előírja. Ami persze csődöt mondott, de mi betartjuk. Mármint nem tudjuk betartani, mert a jelenlegi embertömeggel ez az eddig kialakított infrastruktúrával lehetetlen. Mert nem kapunk megfelelő támogatást az EU-tól. Persze ha kapunk is, akkor is inkább a felszínen próbáljuk kezeltnek mutatni a szituációt: falat építünk, de a regisztrációs állomások még ráérnek; plakátolunk itthon és külföldön; tarthatatlan, „járványügyi kockázatot” rejt a pályaudvarokon létrejövő ideiglenes tranzitzóna, de ahogy az első busznyi menekültet átengedi Ausztria, leállunk a szakszerűbben kialakított zóna építésével.
Ilyen háttérrel persze mondhatjuk azt is, hogy Szijjártó Péternek nincs könnyű dolga: ezen stratégia kialakításában valószínűleg ő semmilyen szerepet nem kapott, ez abból is látható, hogy az egész krízis kapcsán csak akkor kell nyilatkoznia, ha valamelyik külföldi politikus szidni kezdi az Orbán-kormányt. Valós külpolitikai kérdéseseket is csak ilyenkor lehet neki feltenni, akkor meg már egy kész menüt kell eladni. Kommunikációs hiba ez, amit belföldön már felismert a kormány: nem véletlenül jött létre a Lázár János által vezetett rendszeres sajtótájékoztató – ha a minisztériumok nem tudják elmondani, mit-miért csinálunk, majd elmondatjuk valaki mással, hangosabban. A probléma az, hogy külföldön ez a stratégia nem fog sikert elérni: itthon sajnos sokszor beletörődünk, hogy nem értjük, mit miért, nem is érdekel, mit-miért. A diplomácia színpadán azonban mások a szereplők és sokkal erősebb érdekek feszülnek egymásnak. Jó lenne ezt ennyi idő után észrevenni.
Mészáros Tamás
