Immáron ötödik elnöki terminusát kezdheti meg Alekszandr Lukasenko fehérorosz elnök, miután a szavazatok 83,5%-át begyűjtve lesöpörte ellenfeleit az október 11-i választásokon. Nagyon úgy tűnik, hogy ezúttal a választások tisztaságába sem lehet majd könnyen belekötni. Minszk első emberének több mint 20 éve volt arra, hogy a saját képére formálja az országot; a fölényes győzelemhez bőven elég volt, hogy immáron két évtizede „neki lejt a pálya”.

A fő kérdés sokkal inkább az, mire tudja majd felhasználni a tiszta választásokat a minszki vezetés. Lukasenko deklarált célja ugyanis, hogy megkapja az EBESZ-megfigyelők pozitív hangvételű jelentését. Ha az EBESZ valóban nem talál fogást a választásokon, akkor a jelentés közzétételét követően az Európai Uniónál pattog majd a labda, hogy valóban felfüggesztik-e négy hónapra a Belaruszt sújtó szankciókat. 

Belarusz az elmúlt pár év sikeres külpolitikai manőverei révén sokkal közelebb került Brüsszelhez, mint a megelőző 15 évben bármikor. Minszk több ízben hevesen kritizálta Oroszországot a krími okkupáció és a kelet-ukrajnai fegyveres harcok miatt, sőt mi több, a fehérorosz főváros adott otthon a legutóbbi Putyin-Merkel-Hollande-Porosenko csúcsnak. 

Lukasenkonak minden oka megvan arra, hogy megpróbálja magához édesgetni a nyugati döntéshozókat. A fehérorosz gazdaság forrásai teljesen kimerültek az Oroszországban bekövetkezett gazdasági lassulás és az oroszellenes uniósszankciók folytán, a belorusz rubel árfolyama évek óta tartó mélyrepülését pedig semmi sem tudja megakadályozni. Ne felejtsük el, alig négy év telt el a 2011-es hiperinfláció óta, ami majdnem az ország teljes összeomlásához vezetett.

(Alekszandr Lukasenko és fia, Nikolaj egy minszki szavazóteremben; f.: Reuters)

Természetesen nem Lukasenkoról lenne szó, ha nem szúrt volna oda azoknak az újságíróknak, akik több ízben is visszautaltak az öt évvel ezelőtti választásokat követő tüntetésekre, amelyeket a belorusz vezetés kemény kézzel vert szét (miután a választások tisztaságát nem csak az EBESZ, hanem a belorusz ellenzéki értelmiség szűk rétegei is vitatták). A belorusz elnök szerint 2010-ben nem történt más, mint egy leendő Euromajdan leverése. (Ezzel utalva a 2013/2014-es időszak kijevi tüntetéseire, aminek távlati hatásai egyelőre nem túl rózsásak.)

Az újságírókon túlmenően Putyinnak is járt a kritika, méghozzá az oroszok által Babrujszkba (Kelet-Belarusz)tervezett légibázis kapcsán. Pár hónapja még kész tényként kezelte az orosz és fehérorosz állami média, hogy az orosz légierő legújabb bázisa itt épül majd fel, azonban a választások előtt pár nappal Lukasenko ezzel ellentétes véleményének adott hangot. Úgy vélem, ha Brüsszel elég gesztust tesz Minszknek a következő hetekben, akkor az orosz támaszpont kérdése pár hónapra mindenképp lekerül majd a napirendről. Mindenesetre mind az EU-nak, mind Moszkvának észnél kell lennie, ha valamiképp túl akarjáklicitálni egymást.

Ami a belső feszültségeket illeti, a belorusz társadalom csak a felszínen (értsd: a szavazatok szintjén) tűnik egységesnek. A dolgok mélyére nézve azt látjuk, hogy míg vidéken a változatlan életszínvonallal sokan megelégszenek, a növekvő városi populáció gondjai (lakáshoz jutás, oktatási lehetőségek beszűkülése, külföldi termékek/brandek/utazások elérhetőségestb.) számos törésvonalat hoztak létre. Ez utóbbi gondolatra reflektál az is, hogy míg egyes vidéki területeken (oblasztyok)a részvétel meghaladta a 90%-ot is, addig a fővárosban a részvétel 73,33% volt. Hiába, a minszki lakosság az állami propagandán túlmenően látja a három-négy napos munkahetekre beosztott gyári munkások tömegeit is, akik eredeti fizetésük felét kapják, mivel egyes gyárakat egyszerűen nem éri meg teljes kapacitással üzemeltetni(ugyanakkor az elbocsátásokból fakadó szociális feszültségeket nyilvánvalóan senki sem meri felvállalni). 

(Ellenzéki tüntetés a választások napja előtt; f.: Reuters)

Hogy jut-e egyről a kettőre Lukasenko, és hogy létrejön-e a nagy egymásra találás a nyugattal, az valószínűleg nem napok-hetek, sokkal inkább évek (évtizedek?) kérdése. De ha valóban sikerült tiszta választásokat tartani, és ha valóban Lukasenko vezetésében bízik meg a társadalom többsége, akkor a kérdés nem az, hogy lehetett-e volna másképp vezetni Belaruszt az elmúlt 20 évben, hanem az, mit lehet kihozni ebből az országból a következő időszakban. Reméljük, hamarosan pozitív fejleményekről kapunk majd hírt, mind a belorusz vezetéstől, mint az EBESZ és EU illetékeseitől.

Hámori Viktor