Jó egy hete kiélezett vita folyik arról, hogy vajon Szaúd-Arábia és Törökország beváltja-e fenyegetését, és szárazföldi haderővel beavatkozik Szíriába? Ez nemcsak azt jelentené, hogy az Iszlám Állam és a többi hasonló terrorista szervezettel csapnának össze, hanem a szíriai kormányerőkkel és a Bassár el-Aszad mellett álló Hezbollah-iráni-orosz erőkkel is. Ennek kapcsán a helyzet, legalábbis Dmitrij Medvegyev orosz miniszterelnök szavaival élve, egy új világháború kirobbanásával fenyeget. Vajon a török-szaúdi viszony vizsgálatának tükrében mennyire vehető komolyan egy ilyenfajta „szövetség”?

„A királyság kész részt venni bármilyen szárazföldi hadműveletben, amelyet a koalíció adott esetben végrehajt Szíriában” – nyilatkozta február 4-én Ahmed Aszeri szaúdi katonai szóvivő. Egy héttel később Rijád megismételte a korábbi „ajánlatát”, de kiegészítette azzal, hogy mintegy 3500 fős fegyveres és 6500 kiszolgáló alakulattal támogatna egy esetleges török katonai fellépést. Ankara szerint a szaúdi vadászrepülők és különleges egységek egy része már ott állomásozik a török Incirlik katonai bázison és amennyiben megvan az ISIS elleni stratégia, akkor „Törökország és Szaúd-Arábia lebonyolíthat egy közös földi hadműveletet”.

Ez egy teljesen új szakaszt jelentene nemcsak a több mint öt éve tartó szíriai háborúban, hanem Ankara és Rijád kapcsolatában is. A két ország között eddig sem volt rossz a viszony, különösen gazdasági téren. 2014-ben a bilaterális kereskedelmük nagysága körülbelül 5 milliárd dollárt tett ki; a török üzletemberek körülbelül 1 milliárd dollár értékben ruháztak be Szaúd-Arábiában, miközben Törökországban található szaúdi befektetése értéke elérte a 3 milliárd dollárt. A török energiaimport 15 százalékát a Szaúd-Arábiából – és a többi Perzsa-öböl menti monarchiából – származó energiahordozók tették ki, miközben olyan közös projekteket jelentettek be, mint a katari-török földgázvezeték, ami például Szaúd-Arábián és Szírián keresztül vezetne.

"Minden út Szírián át vezet" (f: oil-price.net)

Az elmúlt három hónapban viszont már politikai szinten is megindultak a szorosabb együttműködések. Decemberben Recep Tayyip Erdogan török államfő, január végén Ahmet Davutoglu vezette török delegáció tárgyalt a szaúdi uralkodóval, Szalmánnal. Már ekkor lehetett sejteni, hogy Ankara és Rijád készül valamire: a felek egy „stratégiai együttműködési tanácsot” állítottak fel, aminek a keretében a gazdaságtól kezdve a katonai együttműködésen át egészen a geopolitikáig bezárólag minden kérdést közvetlenül tárgyalnának meg, és mindenre közös választ próbálnának adni.

Mindegyik találkozó fő témája Szíria volt. Jóllehet eltérő gazdasági, geopolitikai és történeti okok miatt, de mindkét ország Bassár el-Aszad szíriai elnök bukásában és egy szunnita többségű, lehetőleg iszlamista alapokon nyugvó szíriai vezetés hatalomra kerülésében érdekelt. Törökország és Szaúd-Arábia eddig is kiemelten támogatták a szíriai ellenzéki csoportokat: nemcsak diplomáciailag, hanem nagyon komoly anyagi segítségben is részesítették a fegyveres ellenzéket. Ugyanakkor mindkét országot számos vád érte, hogy ezt mindenfajta kritika nélkül tették és olyan szélsőséges csoportokat is elláttak pénzzel, fegyverrel, mint az Iszlám Állam vagy az al-Núszra Front. Idővel viszont mind Szaúd-Arábiára, mind Törökországra veszélyt kezdtek jelenteni ezek a csoportok: az ISIS 2014-től Szaúd-Arábiában, 2015 nyarától pedig Törökországban (Suruc, Ankara) hajtott végre terrortámadásokat. Ankara és Rijád is tagja az ISIS ellenes nemzetközi koalíciónak, légitámadásokat hajt végre a terrorcsoport ellen és igyekeznek megakadályozni, hogy a „kalifátus” tovább szítsa a belső ellentéteket és még jobban egymásnak ugrassa a vallási meg etnikai csoportokat. Ezért egy közös szaúdi-török, ISIS ellen irányuló hadművelet megmutatná a világnak, hogy a két ország –legalábbis látszólag – komolyan veszi a terrorista szervezet elleni harcot és véget vetne az olyan kritikáknak, mint „a törökök többet bombázzák a kurd milíciákat, vagy a szaúdiak a jemeni háború óta kizárólag a húszik elleni légitámadásokra koncentrálnak”.

Szírián kívül már Irán esetében is megfigyelhető egyfajta szaúdi-török közeledés. Az már régóta köztudott, hogy Rijád nagy riválisának tartja Iránt és mindenáron meg akarja akadályozni Teherán megerősödését. Az iráni-szaúdi viszony Nimr al-Nimr síita vallástudós kivégzése mélyponton vannak, hiszen a diplomáciai kapcsolatok és a kereskedelem teljesen megszakadt a két ország között. Ankara viszont sokáig nagyon jó viszonyt ápolt a teheráni vezetéssel, legalábbis gazdasági téren: 2013-ban a két ország közel 15 milliárd dolláros kereskedelmi forgalmat bonyolított le, Ankara támogatta az iráni atommegállapodást, a török kőolajimport közel fele, a földgázimport pedig 20 százaléka Iránból származott, miközben a török bankok kihasználták az Irán-elleni szankciókat. Csakhogy tavaly az orosz gép lelövése és Erdogan a szaúdi nagykövetség megtámadását elítélő nyilatkozatai után egyre hűvösebbé vált a két ország viszonya. Ez pedig meglátszott az iráni-török gazdasági kapcsolatokban: a kereskedelmi forgalom 10 milliárd dollár alá esett; Irán csökkentette a kőolaj és földgázszállítmányát, Teherán megtiltotta a török mezőgazdasági áruk Iránon keresztül történő szállítását Oroszországba. Ezért a török vezetés egyre inkább úgy gondolja, hogy Szaúd-Arábiával ki lehetne tölteni azt az űrt, amit esetleg Irán – és egyben Oroszország – hagyna hátra.

Más regionális kérdésekben is kezd hasonló álláspont kialakulni. Ankara mégha konkrétan katonai eszközökkel nem is, de támogatja a szaúdi vezetésű szunnita koalíció hadműveleteit Jemenben. Az egyiptomi-török viszony már Mohamed Murszi 2013-as bukása óta mélyponton van és a hírekkel ellentétben még nem történt javulás. Viszont Kairónak az utóbbi időben már egyre többször támad komoly nézeteltérése az új szaúdi vezetéssel, legyen szó az oroszok szíriai beavatkozásáról, vagy az újabb Öböl-menti hitelekről.

"Azért vannak a jó barátok..." (f: veteranstoday.com)

További közös pont, hogy Törökország szintén tagja a szaúdi kezdeményezésű „iszlám NATO-nak”, amely hivatalosan a terrorizmus – nem hivatalosan viszont Irán ellen – irányul. Ez különösen jól jön Rijádnak, mivel a törököké a legnagyobb szárazföldi muszlim hadsereg, ami fejlett haditechnológiával és komoly tapasztalatokkal rendelkezik. Szaúd-Arábiának egymaga ugyanis képtelen lenne kétfrontos háborút vívni: hiába van egy több mint 200 000 fős szárazföldi hadereje, ami bár nyugati fegyverekkel rendelkezik, de még arra sem elegendő, hogy egymaga legyőzze a többnyire csak kézifegyverekkel és egykori szovjet haditechnológiával felfegyverzett húszi lázadókat.

Az elemzés végére azonban ki kell kitérni pár mondatban a különbségekre is. Mindjárt a legelső szaúdi-török nézeteltérés a kurdok kapcsán jelentkezik: amíg Törökország mindent megtesz azért, hogy a kurdok ne erősödjenek meg és ne legyen önálló államuk, addig Rijád az ISIS és Teherán-barát síita kormányok elleni szövetségest lát bennük, s nem utasítják el egy önálló kurd állam létrejöttét is. Az is nehezíti egy szorosabb szaúdi-török együttműködést, hogy mindkét ország szereti magát „a szunnita világ védelmezőjének” és a Közel-Kelet vezető hatalmának beállítani, ezért egyes esetekben inkább ellenlábasként, mintsem szövetségesként viselkednek. Irakban a szunnita kisebbség és az autonóm Kurdisztánért zajlik a verseny; Líbiában egy kisebb „proxyháborút” vívnak a felek; vagy ott a Muszlim Testvériség is, aminek Ankara – Dohával együtt – a legnagyobb szponzora, de Szaúd-Arábiában a mai napig terroristaszervezetként van számomra tartva. Sőt, ott is megfigyelhető elég komoly szaúdi-török rivalizálás, amikor a Balkánon, Kaukázusban, Közép-Ázsiában, Európában, de még Latin-Amerikában (!) lévő muszlim szervezetek és mecsetek támogatásáról van szó.

Krajcsír Lukács

Lukács nemzetközi kapcsolatok elemző, elemzési területe a közel-keleti és kelet-ázsiai országok kapcsolata. Diplomáit a Nyugat-Magyarországi Egyetemen, valamint a Pannon Egyetemen szerezte. Jelenleg PhD-hallgató a Szegedi Tudományegyetemen.