Nem kell hozzá széleskörű brit belpolitikai ismeret, hogy megállapíthassuk, David Cameron miniszterelnök hivatali idejének talán legnehezebb napjai elé néz. Hiszen a május 3-án megtartott önkormányzati választásokon pártja nem szimplán vereséget szenvedett legnagyobb ellenzéki riválisától, a Munkáspárttól, hanem egyenesen megsemmisült. Véleményem szerint ugyanis nem lehet másként nevezni azt, hogy a Konzervatívok több mint 400 tanácsnoki helyet veszítettek el, míg a Munkáspárt közel 830-at megnyert. Arról nem is beszélve, hogy Cameron dédelgetett álma a közvetlenül választott polgármesterekről szintén megbukott, hiszen – Bristolt leszámítva – az ötletet minden nagyvárosban (például Birminghamben és Manchesterben) leszavazták a választók. Természetesen a Konzervatívok érvelhetnek azzal, amit valószínűleg meg is tesznek majd, hogy London megtartása olyan siker, ami sok mindent felülír a mostani választási eredményeken, de valójában ez csak üres kifogás, hiszen a tény az, hogy Ed Miliband eddig kissé kóválygó pártja bedarálta a jobboldalt. Persze a fanyalgók mutathatnak az elveszített Londonra, vagy éppen Glasgowra, mint a két legfontosabb városra a mostani választásokon, de a földcsuszamlásszerű baloldali győzelem így is magáért beszél.

 

("Az egyik csak csatát vesztett, a másik talán háborút is", f: www.worldbulletin.net)

 

Nyilván még azon is lehet lamentálni, hogy ez az eredmény pontosan mennyiben köszönhető Miliband pártelnökségének és a Munkáspártnak, és mennyiben a brutális megszorító intézkedések miatt feldühödött választóknak, valamint a nem kifejezetten motivált és emiatt a mostani választásoktól távolmaradó rengeteg konzervatív szavazónak. Ám függetlenül attól, hogy személyes véleményem szerint a baloldal nagymértékben inkább az utóbbi okoknak köszönheti sikerét, kizárólag erre egy ilyen győzelmet sem lehet már fogni, tehát a konzervatívok valóban bajban vannak.

 

De nem csak Cameron volt az egyedüli leforrázott pártelnök a munkahét legvégén, mivel ha valakinek, akkor Nick Clegg helyettes-miniszterelnöknek még inkább oka van a magyarázkodásra. A Liberális Demokraták ugyanis közel 50 százalékát elveszítették korábbi tanácsi helyeiknek, ráadásul londoni polgármesterjelöltjük, Brian Paddick mindössze a 4-ik helyen végzett a zöldek jelöltje, Jenny Jones mögött. A liberálisok számára tehát nincs más, mint a heves imádkozás a látványos gazdasági fellendülésért, mert, ha ez 2015-ig, vagyis a következő választások időpontjáig nem következik be, akkor egyszerűen megszűnnek országos pártként létezni.

 

 

A franciák április végén az elnökválasztás első fordulójában kinyilvánították véleményüket a két nagypártról (UMP és Szocialisták), hiszen szavazatuk 30 százalékát kisebb, szélsőségesebb jelöltekre adták. Részben ennek is volt köszönhető, hogy a szocialisták jelöltje, Francois Hollande végül csak szorosan győzte le Nicolas Sarkozy jelenlegi elnököt. Érdekesebb azonban a helyzet most, a második forduló napján. Hiszen, ha összeadjuk az egyéb baloldali valamint centrista szavazatokat, amik szinte egytől egyig Hollande-hoz fognak vándorolni, és ehhez hozzátesszük a Nemzeti Frontra leadott szélsőjobboldali voksokat – amik viszont könnyen lehet, hogy nem vándorolnak teljes egészében Sarkozy-hez –, akkor a francia Szocialista Párt veresége lényegében elképzelhetetlennek tűnik. Bár a legutolsó közvélemény-kutatások még így is „csak” 4-6 százalékra adják Hollande vezetését Sarkozy-vel szemben, de nem nehéz belátni, hogy ha a szocialisták Mitterand után megint hatalomra kerülnek, akkor senkit sem fognak érdekelni a választói vándorlások. Meglátásom szerint amúgy mindkét jelölt – legalábbis az eddig látott és hallott ötletek és stratégiák alapján – rossz választás lenne a gazdaságilag megroggyant Franciaország számára, de ez legyen már a gallok baja.