Az elmúlt két évben nem egyszer és nem kétszer kerültem már abba a helyzetbe, hogy ismerősök engem kérdeztek a keleti nyitás politikájáról. Mi ez? Miért jó ez? Miért pont kelet? Nem aggályos-e diktátorokkal összemelegedni? Miért nem barátkozunk Svájccal, hiszen ott is van pénz? És így tovább... Én akkor is, mint most is, azt feleltem, hogy magával a keleti nyitással nincsen semmi probléma. Természetesen vérmérséklettől és politikai hovatartozástól függően kaptam erre válaszul hideget és meleget, hiszen az ellenzéki beállítottságú ismerősök a keleti politikában egy diktatúra felé mozdulás első jeleit és az ország értékeinek és erkölcsének kiárusítását látják. Ezzel ellentétben a kormányközeli ismerősök inkább a lehetőséget és a komoly gazdasági előnyök kiaknázását látják a régi-új külpolitikai stratégiában, könnyen elfelejtve, hogy vannak erkölcsök és értékek, amikért érdemes kiállni, még akkor is, ha befektetőket keresünk.

(Orbán Viktor és Nurszultan Nazarbajev)

Véleményem szerint, bár mindkét felfogásban van igazság, a kérdésre adandó válasz a külpolitika lényegében keresendő – vagy legalábbis abban, amit az számomra jelent. Egyik oldalról tehát felmerül a feltételezés: A diktatúra irányába mozdulunk el azzal, ha olyan államok vezetőivel barátkoznak a mi vezetőink, akik a számunkra fontos értékeket (sajtó- és véleményszabadság, emberi jogok, stb.) láthatóan kisebb meggyőződéssel védelmezik. A válaszom az, hogy szerintem nem. Példának okáért ott van az Egyesült Királyság, amit ritkán szoktak diktatúrának nevezni a nyugati sajtóban vagy egy olyan államnak beállítani, amelyet jó eséllyel valamilyen, a skót olajkészleteken meggazdagodott nyugat-glasgowi klán fog a markába tartani. Pedig emlékezzünk vissza, sem David Cameron, sem Tony Blair nem ódzkodott túlzottan attól, hogy olyan politikusakkal és államfőkkel mutatkozzanak, mint Kadhafi vagy Mubarak. A hangsúly szerintem az ilyen esetekben a gazdasági előnyök megszerzésén alapszik. Barátkozunk, segítünk egymásnak, de ha azt vesszük észre, hogy a számunkra fontos értékeket lábbal tiporják, akkor felszólalunk és teszünk ellene, legalább nyilvánosan, hiszen valójában egyetlen nyugati vezető sem tudja megakadályozni a helyi kisebbségek vagy politikai ellenzék elleni atrocitásokat mondjuk a Távol-Keleten.

A másik feltételezés pedig így szól: A keleti-nyitás óriási gazdasági lehetőségeket rejt magában, amiket ki kell használni. Szerintem is, ez tény, kár lenne tagadni, de nem mindegy, hogy azt pontosan milyen áron tartogatja. Erre talán a legjobb példa a magyar-azeri viszony, amiről korábban mi is megemlékeztünk. Az egyértelmű, hogy Azerbajdzsán az elmúlt bő 10 évben rohamos fejlődésnek indult, hála kőolaj- és földgázkészleteinek. Az is egyértelmű, hogy ebből érdemes részesedni a magyar gazdaság legfontosabb termékeinek értékesítésével (mezőgazdasági fejlesztések, műszaki szakértelem, sikeres cégek indirekt támogatása). A válasz is egyszerű, hogy miért: az olyan kisebb országok, mint amilyen hazánk is, a világban csak úgy maradhatnak láthatóak és sikeresek, ha a benne lakozó potenciált célzottan és jól átgondoltan használják fel. Az azeri eset ennek viszont éppen az ellenkezőjét mutatja, hiszen gesztust szerettünk volna tenni egy későbbi sikeres együttműködés reményében, aminek a körülményeit / hatását közel sem gondoltuk át.