A magyar külügynek kereken 5 nap kellett ahhoz, hogy megszólaljon a szíriai vegyifegyver-támadás ügyében. Nem ez az első eset, amikor a hazai külpolitika bántóan lassan reagál egy rendkívül fontos világpolitikai helyzetben, és vélhetően nem is az utolsó. Érdekes kérdések azonban így is vannak Szíriával kapcsolatban, friss cikkünkben pedig éppen ezekre keressük a válaszokat.

Augusztus 21. óta mondhatjuk, hogy az összes hírportál foglalkozik a szíriai vegyifegyver-támadás témájával. Ki komoly, ki kevésbé komoly minőségben - tegnapelőtt éppenséggel már azt is megtudhattam, hogy Bassár el-Aszad feleségének 28 ezer forintos csuklópántja van, és ha ez nem kulcsfontosságú információ a mostani helyzet értelmezéséhez, akkor nem tudom, mi az.

Viccet félretéve, a szituáció komolysága egyértelmű. Mi, itt a Diplomaci keretin belül, igyekszünk hamarosan egy komolyabb, átfogó cikkel jelentkezni, viszont addig is kanyarodjunk el az ügy kapcsán egy másik irányba. Egy személyes élménnyel kezdeném: a Damaszkusz melletti támadás híreit nyaralás közben olvastam nap, mint nap. Miközben az újságok az interneten egyre több tényt és feltevést közöltek, fokozatosan erősödő hiányérzetem kezdett kialakulni. Ahogy ez a hiányérzetekkel általában lenni szokott, nem tudtam volna pontosan megmondani, mi is a kiváltó oka. Aztán augusztus 26-án megérkezett, amire utólag kiderült, vártam: megszólalt a magyar külügy! A támadásról érkező felvételek után öt nappal. Öt napra volt szükségünk ahhoz, hogy ki tudjuk jelenteni, "Magyarország mélységesen elítéli a Szíriában múlt szerdán végrehajtott, sok civil áldozattal is járó vegyifegyver-támadást" (MTI). Nem ahhoz kellett ennyi idő, hogy bejelentsük, csatlakozunk / egészen biztos, hogy nem csatlakozunk egy esetleges katonai akcióhoz, vagy bármi hasonló. Csupán ahhoz, hogy elítéljük. Véleményem szerint ehhez egy, az emberi jogokat elismerő, demokratikus, EU tagsággal rendelkező államnak nincs szüksége ennyi időre.

Abban is biztos voltam, hogy más, hozzánk hasonló országok (mondjuk a V4-es partnereink) sokkal szorgalmasabban használják a külügyi kommunikáció ezen csatornáját. Nem szégyellem bevallani, tévedtem: Szlovákia első felszólalása az ügyben augusztus 27; Csehországban ugyanez augusztus 28. (Érdemes lehet elgondolkodni, hogy mi késztette ezt a két országot is ilyen késői reakcióra, de ezt talán majd máskor). Utolsó lehetőségként Lengyelország maradt, az örök "jó tanuló" a régióban, és azt kell, hogy mondjam, nem okozott csalódást. A lengyel külügyminisztérium már másnap, augusztus 22-én kiadott egy rövid bejelentést, amelyben elítélik a támadást és reményüket fejezik ki, hogy az összes fél együtt fog működni az ENSZ-el a kérdés feltárásában. Nekik mindehhez kevesebb, mint 24 óra kellett, nekünk öt nap.

(John Kerry és Radek Sikorski - f: http://www.msz.gov.pl/en/ és www.news.yahoo.com)

Sokan kérdezhetik most azt, hogy valójában nem teljesen mindegy, hogy egy ilyen semmitmondó, közel azonos mintára épülő szöveget mikor mond el az épp aktuális külügyi szóvivő? Azt kell, hogy mondjam, nem. A PR, a kommunikáció egy sajátos műfaja, és aki egy kicsit is jártas benne, tudja, hogy a reakció gyorsasága kulcsfontosságú tényező. Ahhoz, hogy kompetens, az emberek szemében hiteles résztvevők tudjunk maradni, fontos helyzetekben sokszor igen gyorsan kell véleményt formálnunk. Akkor, amikor a "közönségünk" ilyen széleskörű, és beletartozik az ENSZ, az EU és nem utolsósorban az a pár millió választópolgár, aki szeretné látni, hogy képviselőik professzionális hozzáértést tanúsítanak a munkájuk során, akkor véleményem szerint ilyen késlekedések nem engedhetőek meg. Feltehetjük azt a kérdést is, hogy milyen előnyökkel járt ez a gyors reagálás Lengyelország számára? Bár tudjuk, hogy a lengyelek külpolitikai súlya korántsem (csak) az ehhez hasonló jó kommunikációs lépésekből fakad, azért a konkrét szituációhoz kapcsolódik egy jó összehasonlítás: múlt csütörtökön az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere, John Kerry telefonon beszélt Radosław Sikorski lengyel külügyminiszterrel, hogy megtárgyalják a lehetséges következményeket. Tette ezt azután, hogy Sikorski már egyeztetett a német, a francia és az olasz partnerével is. Magyarország ezzel szemben kapott egy általános kérést az Egyesült Államok budapesti nagykövetségétől, hogy ítéljük el a szír kormányt az ottani események miatt. Van különbség.

Ennek fényében a kérdésem csak annyi lenne, hogy Magyarország Külügyminisztériuma vajon szereti-e és érti-e a munkáját? Csupán, mert az itt kifejtett gyors és aktív kommunikációs lépések kifejezetten hozzátartoznának.

Mészáros Tamás