Először a Krím, most meg úgy néz ki, hogy a donyecki régió. Oroszország mostanában megállás nélkül kérdések elé állítja a nemzetközi közösséget, a válaszok minőségéről és időzítéséről pedig megoszlanak a közép-kelet európai vélemények. Ilyen szituáció ugye az általunk is elemzett közös európai energiapolitika kialakításának szükségessége, azonban adja magát, hogy egy ennél még közvetlenebb problémával is foglalkozzunk, mégpedig a konfliktus katonai, biztonságpolitikai vonulatával.

Ha cinikusan akarjuk kezdeni, akkor azt mondhatjuk, hogy a jelenlegi keleti helyzetnek legjobban a NATO „örülhet” – nincs még egy olyan szervezet, amely ennyire rászorult volna arra, hogy találjon egy olyan ellenségképet, konfliktust, ideológiát, amellyel szemben úgymond újrahatározhatja magát. A hidegháborús időkben, a szovjet fenyegetés ellen létrehozott Észak-Atlanti Szövetség erőképe sokat csökkent az elmúlt évtized terrorizmus ellen folytatott harcaiban, ráadásul ezen aktív missziói lassan a végéhez érnek. Mi sem szemlélteti jobban a múltbeli szembenálláshoz való visszatérést, mint a retorika alakulása: Anders Fogh Rasmussen, a szövetség főtitkára a közelmúltban a védelmi kiadások növelésére sarkalta az európai tagállamokat. Mindez teljesen szembemegy az elmúlt évek gazdasági válságának terheivel küzdő politikákkal, amelyek során főleg arra próbáltak választ keresni a tagállamok vezetői, hogy hogyan lehet minél kisebb hadászati költségvetésből szinten tartani a védelmet a NATO-n belül. Mindezekre jó példa a drónprogram elterjedése, az általános katonai sorozás egyre több államban való eltörlése, és helyette a kis létszámú, hivatásos haderő alkalmazása, vagy akár a közös NATO missziókból való egyre elterjedtebb kifarolás esetei. Lássuk be, az EU tagállamai szeretik a biztonságot, azonban kifejezetten utálnak költeni rá. A Stockholm International Peace Research Institute (SIPRI) adatbázisa alapján látható: amíg például Oroszország, ha az aktuális GDP értékeket vesszük, 2008 óta körülbelül 0,8 százalékkal költött többet költött idén hadi kiadásokra – és a többi felemelkedő nagy gazdaság, így Brazília, India, Kína is legalább szinten tartja ezen költségvetését – addig nyugat- és közép-kelet európai országaiban csökkenő trend az általános.

(Kevesli a hozzájárulásokat - Anders Fogh Rasmussen, f: theguardian.com)

Könnyen gondolhatnánk, hogy a határaink mellett zajló konfliktus fenyegető árnya új mederbe tereli politikusaink hozzáállását, azonban úgy tűnik, ez nem ennyire egyértelmű. Bár a NATO elvárás a GDP 2 százalékát irányozza elő ideálisként, Robert Fico a hétvégén kijelentette, Szlovákia nem kíván többletforrásokat csatornázni a védelmi szektorba, ezen véleményéhez pedig csatlakozott Ante Kotromanović horvát védelmi miniszter is. Véleményük szerintük az ehhez szükséges pénzek a jelenlegi gazdasági helyzetben egyszerűen nem állnak rendelkezésre, még akkor is, ha 2013-ban államaik GDP-jük „csupán” 1 és 1,6 százalékát fordították ilyen célokra. Összehasonlításképpen: Magyarországon ez az érték 0,9 százalék, míg a NATO európai tagjainak átlaga 1,6 százalék. Valószínűsíthető tehát, hogy a közeljövőben a kiadások nem fognak szignifikánsan nőni ezen a területen, hacsak a konfliktus Ukrajnában nem eszkalálódik egy számukra is kritikus szintre, mondjuk nyílt háború esetén.

Természetesen mondhatnánk, hogy nincs ezzel baj, hiszen több közeli és távolabbi konfliktust „átvészelt” már a közép-kelet európai régió úgy, hogy spórolt a védelmi költségvetésen, és potyautasként élvezte NATO adta előnyöket. Ha ezt a stratégiát folytatnák, akkor viszont logikus lenne, ha most azt tapasztalnánk, hogy akárcsak a balti államok, az itteni országok is amerikai katonai jelenlétet várnának a jelenlegi fejlemények okán. (Ami egyben a 1997-es Oroszországgal kötött NATO alapokmány újragondolását is jelentené, hiszen ez kimondta, hogy a szövetség nem tervezi katonák telepítését a Szovjetunió összeomlása után csatlakozott tagállamokba). Azonban úgy tűnik, még erre sincs mindenhol igény: a csehek például kifejezetten ellenzik, hogy amerikai katonák állomásozzanak a területükön, mégpedig a történelmi-szovjet emlékekre hivatkozva. A lengyeleknél – szorosabb nyugati pozíciók miatt – más a helyzet:

(Sima landolás – 600 amerikai katona érkezik lengyel bázisokra, f: bbc.co.uk)

Se pénz, se geográfiai támogatás tehát: nagyon úgy tűnik, hogy a közép-kelet európai régió nem tekinti a mostani ukrán konfliktust olyan mértékűnek, amiért érdemes lenne kiterjeszteni a NATO védőernyőjét. Ez könnyen fakadhat abból az egyszerű tényből, hogy az itteni országok kisebbségeinek elenyésző százaléka orosz nemzetiségű – nem úgy, mint a Baltikumban – így nem gondolják, hogy a helyzet rájuk is közvetlen hatást fog gyakorolni. Azonban érdemes lenne átgondolniuk azt is, hogy pont abban a helyzetben, amikor ők is egyre limitáltabb forrásokat tudnak csak védelmi kiadásokra fordítani, a nyugati szövetségesek is egyre vonakodóbban fogják támogatni és elnézni a „potyautas” helyzetben lévőket. Ráadásul, még ha igazuk is lesz abban, hogy a konfliktus megáll az ukrán határnál, nem kétséges, hogy legalább a jelenlegi, NATO által nyújtott védelmi szintre szükségük van, így az eddigi jó kapcsolatokat fenntartandó talán érdemesebb lenne egy kooperatívabb hangnem megütése.

Mészáros Tamás