Az elmúlt hónapokban a DiploMacin megjelent írásokból kiolvashattátok, hogy az idei ősz közel teljes személycserével fog járni a legfontosabb kontinentális politikai szervezetek élén: új elnöke van az Európai Bizottságnak, az Európai Tanácsnak, de friss kül- és biztonságpolitikai főképviselővel, sőt, magyar külügyminiszterrel is rendelkezünk. Azonban nem csak EU-n belül számíthatunk (reményteli) vérfrissítésre. A NATO élén ugyanis hamarosan új főtitkárt köszönthetünk. Ennek apropóján portrékkal, értékeléssel és jövőbeli kitekintéssel jelentkezünk.

Október elsejével távozik Anders Fogh Rasmussen az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének éléről. Bár főtitkárként legtöbbször ő került a sajtó reflektorfényébe, őt tekintik a NATO első emberének, azt érdemes tudni, hogy felelősségének megítélése igen eltérő. Ez főleg annak köszönhető, hogy a főtitkári szerep „csupán” a NATO polgári irányítását foglalja magában, a katonait korántsem. Ez nagyvonalakban egyet jelent a tagállamok közti konszenzusos döntések kialakításával, azok tárgyalásával (a konszenzusos döntéshozás a szervezet egyik sajátossága, az összes határozat közmegegyezéssel jön létre). Ő az elnöke az Észak-atlanti Tanácsnak (a szervezet legfontosabb politikai döntéshozó szerve), a Védelmi Tervező Bizottságnak, a Nukleáris Tervező Csoportnak (ezek a katonai stratégia kérdéseinek legfelső fórumaként szolgálnak). Ezen felül az ő irányításával működik többek között az Euro-atlanti Partnerségi Tanács és a NATO-Ukrajna Bizottság is. Egyfajta íratlan szabályt követve a katonai vezetés vezetője mindig amerikai, a főtitkár pedig mindig európai tagországból érkezik. Személye tehát kifejezetten fontos.

("Akkor és most" - Anders Fogh Rasmussen, f: www.kristelight-dagblad.dk / www.nato.int)

Rasmussen 1953-ban született a dániai Ginnerup-ban. Politikai pályájának megkezdése előtt közgazdaságot tanult, diplomájának megszerzése után, 1978-ban csatlakozott a dán Liberális Párthoz. 1987-től kezdve több fontos pozíciót is ellátott a kormányban: volt adózásügyi majd gazdaságügyi miniszter (ebben a formájában a Maastrichti Szerződés aláírója), a gazdaságügyi tanács, később a külpolitikai bizottság alelnöke. 2001-ben választották először Dánia miniszterelnökévé, és ezután liberális-konzervatív koalíciós kormányát még kétszer (2005-ben és 2007-ben) újraválasztották. Miniszterelnöki székét végül 2009-ben adta át, amikor is a szokásos 4 éves ciklusra megválasztották a NATO-főtitkárává. Ezt egy évvel lehet meghosszabbítani, ez pedig most októberben jár le, így felmerül a kérdés: mi Rasmussen főtitkári hagyatéka? Sikerült-e politikai vezetőként új lendületet hoznia a szervezetbe, vagy csupán protokolláris feladatok sorozatát hajtotta végre, ahogy többen elődjei közül?

A válasz kettős, mivel Rasmussen személye valószínűleg össze fog fonódni a jelenlegi ukrán-orosz krízissel, valamint az arra adott NATO válasszal. Ahogy ezt már korábban írtam, az euroatlanti katonai szervezetnek hatalmas szüksége volt egy régi/új ellenségképre, ami legitimitást ad létezésének a hidegháborús korszak után is. Rasmussen pedig nem finomkodott nyilatkozatai során: ő volt az, aki először kimondta, orosz agresszióról beszélhetünk Kelet-Ukrajnában, ő tette nyilvánvalóvá, hogy magasabb katonai hozzájárulásra számítanak a tagországoktól, szorosabb katonai együttműködés indul az európai kontinensen, és hogy Ukrajnának jogában áll jelezni NATO tagsági szándékait (bár tagnak jelen körülmények között valószínűleg nem vennék fel). A walesi NATO-csúcson sikerült konszenzusos döntést elérnie új, gyorsreagálású hadegységekről, új bázisokról Kelet-Európában, a megemelt védelmi költségvetésről. Mindez egyértelmű jele annak, hogy a NATO feléledt az elmúlt évek hamvaiból, újra aktív nemzetközi katonai szervezetként lesz képes működni, védelmi hálót nyújtva a tagok számára.

Ám tény, ez korántsem csupán Rasmussen dicsősége: a megerősödő kooperációt jórészt csak az orosz fenyegetettség számlájára írhatjuk. A főtitkár valószínűleg mindezek nélkül nem lett volna képes új szelet fogni a régi korokból hátramaradt, dinoszaurusznak tekintett szervezet vitorlájába. Ha mindez nincs, Rasmussen-re főleg a líbiai intervenció és az Európai Haderő terve ellen való felszólalása kapcsán emlékezhetnénk – egyik sem kifejezett sikeres történet. Azonban véletlenül sem vitatnám el tőle azt, hogy a kínálkozó helyzetet közel maximálisan használta ki, így távozásával egy szorosabban együttműködő, új lehetőségeket rejtő szervezetet hagy maga után.

("Beköszönő új főtitkár" - Jens Stoltenberg, f: www.nyhetsspeilet.no)

Ebbe a szituációba érkezik októberben a volt norvég miniszterelnök. Jens Stoltenberg 1953-ban született Oslóban, és akárcsak elődje, ő is közgazdaságtant tanult. Hasonlóságuk azonban nem merül ki ennyiben. Ő is több különböző pozíciót látott el a helyi kormányokban (volt környezetvédelmi, kereskedelmi és energiaügyi, valamint pénzügyminiszter is) míg 2000-ben (ekkor csak 1 évre), majd 2005-ben miniszterelnöknek választották, amely pozíciót 2013-ig látta el. Múltja viszont több olyan eseményt is rejt, ami érdekessé teszi kinevezését: (1) fiatalkorában egyike volt azon tüntetőknek, akik az oslói amerikai nagykövetség előtt tüntettek, hogy véget érjen a vietnámi háború; (2) az 1990-es évek elejéig gyakorta találkozott egy szovjet diplomatával, akiről később kiderült, a KGB ügynöke volt és aktát vezetett a kezdő politikusról, „Stekov” kódnéven (a találkozók során nem került átadásra semmilyen kritikus fontosságú információ). Mindezek mellett új kinevezése március vége óta nyilvános, így Stoltenberg azóta több alkalommal is a jövőbeli feladatának megfelelően nyilatkozott kül- és biztonságpolitikai ügyekkel kapcsolatban. Többek között elítélte a Krím-félsziget orosz annektálását, és többször hangoztatta, hogy erős NATO-ra van szükség az oroszokkal való dialógus elősegítéséhez. Putyin mindenesetre jelezte, hogy neki jó kapcsolatai vannak az új jelölttel, így főtitkári kinevezésével az orosz-nyugati kapcsolatok javulását várja.

Norvégia közel 200 kilométeren határos Oroszországgal, így Stoltenberg számára nem lesz újdonság a sokszor kiszámíthatatlan politikai lépéseket meghozó országgal való kapcsolattartás (2010-ben egy 40 éves határvitát tudott velük lezárni). Személye szintén példát mutathat a növekvő védelmi kiadásokat ígérő tagországoknak, a norvégok költenek ugyanis a legtöbbet katonai kiadásokra a NATO-n belül (lakosságra bontva), haderejük mind az afganisztáni, mind a líbiai misszióban részt vett. Stoltenberg tálcájára azonban új pozíciójában nem csak az ukrán helyzet fog kerülni: az ő feladata lehet az Iszlám Állam elleni esetleges NATO részvétel koordinálása és szövetségi kiterjesztése is – bár jelenleg erre nagyon kevés az esély (ugyanis egyik tagországot sem érte még konkrét támadás a muszlim szélsőségesek irányából). Az új NATO-főtitkárnak tehát folytatnia kell a Rasmussen által kiaknázott nemzetközi krízis során kialakult lehetőség meglovaglását, ehhez pedig jelenleg úgy tűnik, a tagországok támogatása adott. Már csak neki kell bizonyítania.

Mészáros Tamás