Alig egy hónapja írtunk arról, hogy Putyin teljesen értetlenül áll az Oroszország elleni uniós szankciók előtt, és azokat olyan hasztalan, avítt eszközökként állította be, amelyeknek nem lesz túlzott hatása az orosz gazdaságra. Ehhez képest érdemi változásként értékelhető, hogy október 9-én a Rosznyefty beperelte az Európai Unió Tanácsát, méghozzá az európai tőkepiacokról történő (szerinte törvénytelen) kiszorítására való hivatkozással.

Valószínűleg nem az orosz olajipari vállalat lesz az egyetlen, aki bírósághoz fordul majd az uniós és amerikai szankciók miatt. Egy dolog a magabiztos putyini retorika, és más a gazdasági realitás. Az orosz tőkepiac és energetikai szektor legjelentősebb szereplőit sújtó intézkedések mellett veszélybe kerülhet az orosz államadósság refinanszírozása is, hiszen a jövő év végéig nagyságrendileg 130 milliárd dollárnyi adósságot kéne Moszkvának valamilyen formában törlesztenie, és a potenciális hitelezők köre pont ezekben a hónapokban csökkent le jelentősen. A bevezetett szankciók ugyanis célzottan azokra a tőkepiaci forrásokra vannak hatással, amelyek az elmúlt másfél évtizedben finanszírozták mind az orosz állam, mind az olajipari mamutvállalatok adósságait.

Miközben az orosz gazdaság az alternatív külső finanszírozási lehetőségeket keresi, addig Moszkva „rezsiszámlája” ütemesen nő: a kelet-ukrajnai beavatkozás költségeihez adódnak a krími okkupáció ráfordításai, valamint a – szankciótól nem éppen függetlenül – folyamatosan gyengülő rubel miatt növekvő átváltási költségek.

(A rubel árfolyamának alakulása a dollárral szemben; f.: xe.com)

Nem vitás, Moszkva nagy árat fizet Ukrajna destabilizálásáért. Putyin ugyan hatalmas népszerűségre tett szert a Krím bekebelezése révén, valamint eddig sikeresen megakadályozta NATO/EU-ukrán közeledést a befagyasztott kelet-ukrajnai konfliktus által, azonban hiányzik a következő lépés, miközben a katonai költségek folyamatosan emelkednek. A kérdés az, hogy érdemes-e tovább eszkalálni a konfliktust (vállalva a magas költségeket), vagy a szankcióknak engedve Moszkva kihátrál legalább a kelet-ukrajnai harcokból, és megpróbálja az újra megnyíló pénzcsapokból feltölteni a kincstári tartalékokat.

Akármelyik utat is választja Putyin, attól nem kell félnie, hogy Ukrajna a közeljövőben végleg maga mögött hagyná az orosz érdekszférát. Ennek egyik oka a végletekig megosztott társadalom, a másik pedig a romokban heverő gazdaság: lehet, hogy a tűzszüneti megállapodás révén nem lesz több harc, de a tél közeledtével  legalább ilyen fontos, hogy lesz-e egyáltalán orosz gáz az országban. Mondanunk sem kell, hogy Putyin jóváhagyásától függ ez a kérdés is.

Gazdasági értelemben Ukrajna még nem érte el az abszolút mélypontot. Amíg tart a háborúskodás és a belső politikai törésvonalak ilyen erősek, addig jól strukturált gazdaságfejlesztési tervekről nincs is értelme beszélni. De ha lennének is konszenzusos tervek, akkor is ott a kérdés, hogy ki lenne a fő finanszírozó? Oroszország nyilván nem támogatna lelkesen egy nyugatbarát kurzust, az EU pedig saját forrásaiból háború utáni újjáépítést nem, sokkal inkább a meglévő kapacitásokra épülő struktúraváltást és iparfejlesztést támogat. Ukrajnának tehát előbb egy autonóm fejlődési folyamatot kéne elindítania, azonban ennek a minimális keretfeltételei sem adottak. Marad tehát a sodródás, a meglévő erőforrások kannibalizációja Ukrajnában.

Oroszország pedig előbb-utóbb kénytelen lesz belátni, hogy a szankciók gazdasági hatásait és a kapcsolódó politikai izoláció terheit nem képes tartósan elviselni. Az államkapitalizmus egyik jellemző attribútuma, hogy az államapparátus saját erőforrásait a messzemenőkig felhasználja a külpolitikai érdekérvényesítés során (ld. orosz gázexport önkényes korlátozása az orosz-ukrán és orosz-fehérorosz gázháborúk során). Azonban legalább ugyanilyen fontos meglátás, hogy ezeknek az államoknak a gazdaságai akkor teljesítenek igazán jól, ha külpolitikai kapcsolataik is rendezettek, nincsenek katonai és/vagy számottevő gazdaságpolitikai konfliktusaik. Oroszország az uniós szankciók miatt nem csak a pénzcsapok tartós elzáródásától félhet, hanem a legfontosabb felvevőpiacának elvesztésétől is. Látni kell, hogy Oroszországnak sokkal fontosabb az Európai Unió piaca, mint ennek a fordítottja. Nyilvánvaló, hogy a szénhidrogén-export nem fog leállni egyik hónapról a másikra, de ha éveken át tartó oroszellenesség uralkodik el az EU gazdaságain, akkor hosszú távon nem elképzelhetetlen az orosz energiahordozók „kiejtése” sem az uniós energiamixből.

("Érezhető nyomás" - f.: economist.com)

Ezzel egyidejűleg az Európai Unió egyre inkább hisz a szankciók erejében. Látják, hogy Putyin fél a demokratizálódástól Ukrajnában, hiszen ha ott is demokrácia lesz, akkor az autokratikus és korrupt orosz elit még távolabb kerülne a többségi Európától. Putyin akkor is elszámította magát, amikor úgy vélte, az oroszbarát erőket tárt karokkal várják majd Kelet-Ukrajnában: az igazság az, hogy az emberek többsége sem orosz, sem ukrán katonát nem szeretne látni.

Az ukrán krízis tehát legalább ugyanennyire orosz krízis is egyben – amíg tart a Kreml külpolitikai útkeresése, addig nem lesz konszolidáció Ukrajnában. Az EU mindenesetre minden várakozás ellenére összehozta a szankciókról szóló döntést, ezzel is mutatva, hogy az Európai Unió létezik, és igyekszik külpolitikai fronton is erősíteni.

Teszi ezt úgy, hogy közben csak a gazdasági szankciók vannak jelen a repertoárban. Sokan nem is számítottak arra, hogy a tagállamok a jelenlegi nehéz gazdasági helyzetükben képesek lesznek nemet mondani Oroszországnak, de a közös érdeket végül mindenki előrébb tartotta a sajátjánál. Más kérdés, hogy egyes tagállamok (köztük Magyarország) a szankciókat ugyan tiszteletben tartják, de ezzel egyidejűleg beruházási különalkukat kötnek Moszkvával, indirekt módon is segítve az orosz gazdaságot.

 Összefoglalva a fentieket, úgy vélem, a szankciók hosszú távú hatásai most kezdenek körvonalazódni. Első ránézésre Putyin csak legyintett a szankciók kapcsán, azonban ha az államadósság rendezéséhez és az orosz olajcégek további fejlesztéséhez nem lesz forrás, akkor Oroszország első embere is máshogy fog viszonyulni ehhez a kérdéshez. Ahogy egy külföldi elemző fogalmazott a szankciók kapcsán, a szankciók leginkább a lassú égéshez („slow burn”) hasonlítanak: eleinte senki sem tulajdonít nekik jelentőséget, azonban hosszú távon az intézkedések olyan hatásokat tudnak elérni, amely elől a másik fél egyszerűen nem tud kitérni.

Mindenesetre most vasárnap, október 26-án Ukrajna ismét az urnákhoz járul, ahol a választás valódi tétje a jövőbeni orientáció meghatározása. A szavazás tehát egyidejűleg az Oroszországhoz fűződő viszonyról is szólni fog – az eredmények mind Brüsszel, mind Moszkva számára beszédesek lesznek.

Hámori Viktor