Az elmúlt néhány napban futótűzként járta be az európai és hazai médiumokat a Spiegel híre, miszerint Angela Merkel német kancellár nem hajlandó akadályt gördíteni az Egyesült Királyság uniós kilépése elé, ha az decemberben valóban korlátozni fogja az EU-s állampolgárok szabad mozgásának alapelvét. De vajon tényleg igaz, hogy Merkel kész a britek ellen fordulni? Nem igazán.
A kontinentális média és közvélemény számára a britek vegzálása – azok hol vélt, hol valós különutassága miatt – kedvelt téma. Az Egyesült Királyságon kívüli unió lakosai és sajtómunkásai számára azonban létezik egy még ennél is népszerűbb sportág, mégpedig a britek uniós kilépésének állandó vizionálása. Azt mondhatjuk, hogy ez a tendencia Margaret Thatcher miniszterelnökségének kezdete óta, vagyis jó 30 éve folyik. Thatcher volt ugyanis az, aki végletekig élezte a viszonyt a szigetország és az unió között. Gőg, felsőbbrendűség, az egyedülálló brit út, szándékos el nem köteleződés, Amerika majmolás. Akkortájt ezekkel a jelzőkkel illették a brit uniós politikát vezető európai politikusok és lapok. Ez a kép és hozzáállás ráadásul azóta sem változott. A britek nem tekintik magukat klasszikus értelemben európainak, ahogy az európaiak sem tekintik az Egyesült Királyságot Európa szerves részének. A két fél viszonya tehát ezen a nem éppen ideális alapon nyugszik.
Ebbe a bizalmatlan légkörbe érkezett most meg, meglátásom szerint három fontos folyamat, ami ezt a viszonyt elmérgesítette. Az egyik az EU követelése, hogy a Királyság fizessen be december elsejei határidővel 2,1 milliárd eurót az uniós költségvetésnek, mondván a befizetései rosszul lettek számolva, többet kell adnia a közösségnek. (Az egyes tagállamok befizetéseit az EU a GNI adatok, vagyis a bruttó nemzeti jövedelem alapján határozza meg. Ez röviden annyit tesz, hogy aki gyorsabban növekszik, tehát több a pénze, magasabb értéket köteles fizetni, mint az, aki lassabban, vagy egyáltalán nem. Így fordulhat elő az, hogy Franciaország például visszakap, közel 1 milliárd eurót, míg a briteknek és hollandoknak fizetni kell.) A második, hogy David Cameron brit miniszterelnök tavaly óta aktívan pedzegeti az unió egyik alapjogának, az emberek szabad mozgásának esetleges korlátozását. Ez a gondolat ráadásul jó ideje együtt jár azzal, hogy Cameron már szinte rendszeresen élősködő bevándorlókról, reformképtelen EU-ról, és országát gúzsba kötő uniós jogszabályokról beszél. A harmadik pedig egy brit belpolitikai tényező, a Nigel Farage vezette Brit Függetlenségi Párt, a UKIP előretörését takarja, akik jobbról próbálják előzni a Konzervatívokat.
(Nigel Farage, www.thetimes.co.uk)
Ami látható, hogy az európai médiumok jelentős része, élén a Spiegellel (és benne például a Népszabadsággal vagy a 444-el), a fenti ügyeket szelektíven, kizárólag unióbarát nézőpontból vizsgálják. Ráadásul, és ez talán a fontosabb: spekulációra alapozva. Fontos ugyanis látni, hogy az elhíresült Spiegel cikk nem Merkel hivatalos szavain alapszik, hanem meg nem nevezett forrásokon, akik a német kancellárián és külügyben dolgoznak. Elmondásuk alapján Merkel egy magánbeszélgetésen figyelmeztette Cameron-t, hogy ne próbálja meg korlátozni az uniós állampolgárok szabad mozgását, mert azzal egy olyan határt lép át, ahonnan nincs számára visszaút. A valóságban viszont szó sincsen arról, hogy Merkel fenyegetéssel élt volna, vagy jelezte volna Cameron felé, hogy az EU azonnali kizárással élne, ha a Királyság korlátozó intézkedéséket vezetne be, sugalljanak bármit is az ismertebb lapok. Ez amúgy már csak azért is elképzelhetetlen, mert a német kancellár részben természetes szövetségesként tekint Cameron-ra. Politikai meggyőződéséhez ugyanis sokkal közelebb állnak a britek, mint mondjuk a franciák; nem véletlen, hogy Merkel mindig hitet tett a britek unióban tartása mellett. Részben pedig azért, mert sem Merkel, sem az EU kezében nincs olyan jogosítvány, amivel egy tagállam kizárható lenne, ha szembe megy az alapértékekkel. Ezt erősíti továbbá a héten tett összes, hivatalos német nyilatkozat is, amelyek mind arról szólnak, hogy az unió egyes tagállamainak tiszteletben kell tartaniuk az alapelveket. Semmi több. Kizárásról, szankciókról nincsen szó. De ezt, mármint a szabad mozgás fontosságát, érdemes aláhúzni, soha senki nem is vitatta az Egyesült Királyságban.
Az egyedüli tehát, amiről itt szó van, azaz, hogy Cameron kampány üzemmódba kapcsolt a jövő májusban esedékes parlamenti választások okán, és emiatt kénytelen keményebb hangot megütni a bevándorlás kérdésében. Ez ugyanis mára, a gazdaság mellett, messze a legfontosabb választói témakörré vált, amit eddig a legjobban – negatív tematizálásával – a UKIP lovagolt meg. Egy olyan párt, amelyik zsákszámra rabolhatja a Konzervatívoktól a szavazatokat, akár újabb koalíciós együttműködésre kényszerítve őket. (A friss felmérések szerint a Munkáspárt 32 százalékos támogatottsága mellett a Konzervatívok 31 százalékkal, míg a UKIP 18 százalékkal áll a képzeletbeli versenyben.) Véleményem szerint ennek fényében Cameron, mint a legtöbb vezető konzervatív politikus, tisztában van vele, hogy mennyi mindent adtak/adnak a bevándorlók az országnak, ergo kijelenteni, hogy a brit kormány bevándorlás-ellenes lenne, súlyos tévedés. Tény viszont, hogy UKIP erősödése komoly kihívás elé állította őket, amit kezelni kell, ha nem akarnak jövőre veszíteni, és erre szerintük egy megoldás létezik: keményebb fellépés az alulképzett, rossz anyagi körülmények közül érkező, a helyi szociális háló nyújtotta előnyökkel sok esetben valóban visszaélő bevándorlókkal.
("Egy kapcsolat vége? Közel sem." Merkel és Cameron, www.telegraph.co.uk)
Tévedés ugyanis ne essék: hivatalos brit kormányforrások soha sem a képzett betelepülőket pécézte ki, akik valóban jóval többet adnak hozzá a helyi nemzetgazdasághoz, mint amennyit kivesznek, hanem azokat, akik szinte csak elvesznek. Az eddig egyetlen valamirevaló kormányzati ötlet is erre mutat: maximum 3 hónapig tartózkodhatnak azok a bevándorlók az országban, akik nem találnak munkát. A brit ellátó rendszer ugyanis univerzális, vagyis mindenkire kiterjedő. Így fordulhat elő, hogy olyan emberek is komoly állami támogatásokhoz jutnak, akik amúgy kizárólag csak alkalmi munkákból, nem ritkán alig több mint 12 órát dolgoznak egy héten. Ezek száma pedig az évente 200-250 ezer Egyesült Királyságba érkező bevándorlóból nem pár száz, hanem több tízezer. Ezt pedig kezelni kell. Ahogy teszi ugyanezt például az emlegetett Németország (pont a héten szigorítanák a bevándorlók szociális ellátórendszerhez jutását), vagy éppen Hollandia, még ha kevesebbet is hallunk rólunk.
Ettől még persze lehet ujjal mutogatni a britekre, kizárásukat vizionálni, de erre valószínűleg még legalább két évig biztosan nem kerül sor. Mert lássuk be, és ebben Merkelnek igaza van, a brit kilépés egyáltalán nem kizárható. De nem azért, mert a szigetországi politikusok utálják az uniót, vagy az összes uniós nemzetet, utaljon bár erre a legtöbb nyugat-európai lap. Hanem egyszerűen csak azért, mert az unió szabályrendszere, mint sok más tagállam esetében is, káros saját állampolgáraikra nézve, és ezt kezelniük kell, mert elszámolással irányukba tartoznak, nem Brüsszel irányába.
Németh Áron Attila
Ha tetszett a cikk, szavazz a DiploMacira a Goldenblog 2014 "Közélet" kategóriájában!