Az utóbbi egy hétben több ismert hazai napi- és hetilap megszellőztette, hogyha az Egyesült Államok nem is, az Angela Merkel vezette Németország kész a magyar kormányzat oroszbarát politikájának gátat szabni. Ezek az elemzések és cikkek sok esetben egészen hiteles információkon, logikus okfejtéseken alapulnak. Azonban egy fontos tényt mindegyikük figyelmen kívül hagy: Németország az Európai Unió messze legoroszbarátabb nemzete. Tehát az a feltételezés, hogy ők kényszerítenek vissza minket az euroatlanti egységbe nem csak megmosolyogtató, de kizárható is.

A magyar sajtó egyik legrespektáltabb hetilapjának, a HVG-nek a netes portálja szerdán átfogó cikket közölt, amiben a szerző arról értekezik, hogy küszöbön áll a magyar kormány oroszbarát politikájának, Németország felőli regulázása. Az írás központi eleme – ami részben Horst Seehofer bajor tartományi vezető, valamint egy meg nem nevezett, magas rangú kormányzati forrás szavaira alapoz –, hogy Németország megunta az Orbán kormány Keleti Nyitását, és azon belül is az egyre nyíltabb közeledését Oroszországhoz, és emiatt készek kényszeríteni a magyar miniszterelnököt külpolitikájának újragondolására; értsd: retorikai visszatérést (is) szorgalmaznak az euroatlanti szövetségbe. A nemzetközi politikában kevésbé járatos olvasó ebből a következőt szűrheti le: 1) az Egyesült Államok egyelőre nem tudja regulázni a magyar kormányt; 2) az Egyesült Államok nyomást gyakorol Németországra, hogy helyette ő regulázza meg a magyar kormányt, hiszen láthatóan Barack Obamával ellentétben a német kancellár szava számít az itthoni vezetésnek; 3) Berlin intését megértette a kormányzat, és készek visszavonulót fújni, aminek előkészületei meg is kezdődtek.

("Elhidegülő viszony? Korántsem." - Orbán és Merkel, f: www.origo.hu)

A fenti állítások bár remekül ülnek, hiszen elsőre hihetőek, nem árt megvizsgálni a következtetések mögöttes és valós tartalmát. Először, ha az Egyesült Államok nagyon akarná, akkor Németország nélkül is nyugodt szívvel nyomás tudna gyakorolni ránk, lévén minden eszköze és befolyása adott hozzá. (Mostanában sokan az elhíresült kitiltási ügyben ezt a célt vélik manifesztálódni, ám véleményem szerint ez nem fedi a valóságot. Amerika számára ugyanis édes mindegy, hogy velünk, egy kis, nemzetközi viszonylatban marginális országgal mi történik.) Másodsorban, bár igaz, hogy Németország aktívan figyeli, hogy velünk mi történik, nyomásgyakorlásról szó sincsen, már csak azért sem, mert a magyar Keleti Nyitás majdhogynem szinkronban áll a német külpolitika főbb irányaival. És ezen még az sem változtat, hogy a kormányzó pártszövetség (CDU/CSU) egyik emblematikus alakja, Horst Seehofer bajor tartományi vezető, hangot adott egy Orbán Viktorral közös interjújában, hogy „hónapokkal ezelőtt még megbíztam Vlagyimir Putyinban, jóhiszemű voltam, de ma már nem vagyok az.” De, ha jobban belegondolunk, vicces is lenne, ha a HVG.hu szerzője által sugalltak igazak lennének, hiszen akkor hazánknak már ki kellett volna lépnie az EU-ból. Kövér László házelnök nem rég mégis csak ezt javasolta.

Szerintem tehát egyfelől pontatlan a cikk következtetése, hogy minket a németek bármire is kényszerítenek, főleg az orosz közeledés vonatkozásában. Másfelől pedig súlyosan félrevezető, lévén fontos tényeket hallgat el. Az egyik ilyen, hogy Németország kőolaj és földgáz szükségletének nagyjából a harmadát Oroszország biztosítja. A második, hogy közel 6 ezer német tulajdonú vállalkozás működik Oroszországban, akik az elmúlt években megközelítőleg 20 milliárd eurót fektettek ott be. Nem beszélve arról, hogy több felmérés szerint az orosz-német kereskedelem alapját 300 ezer ember munkája és megélhetése adja. A harmadik, hogy a német közvélemény, és még inkább gazdasági szféra (lásd Siemens, VW, Adidas, vagy a BASF vezetőinek nyilatkozatait a kérdésben), ha nem is meggyőződéses és elkötelezett oroszbarát, csekély mértékben támogat bárminemű orosz szankciót. A negyedik, hogy a német politikai elit már akkor aktívan közeledett az oroszokhoz, amikor az Orbán kormány még csak az első időszakát töltötte (1998-2002) hazánk élén.

("Külpolitikában egy nyelvet beszélnek" - Orbán és Merkel, f: www.parameter.sk)

Meggyőződésem szerint, mintegy összefoglalásként, elmondható, hogy a magyar sajtó egy része az elmúlt egy hétben spekulációkra és újságírói tündérmesékre alapozott egy rendkívül fontos külpolitika kérdést. Ez persze nem jelenti azt, hogy Berlin mindenben egyetért a magyar kormányzattal: belpolitikai ügyekben például többször ütközött a két állam. Az azonban, hogy pont a jelentős orosz energetikai és gazdasági kitettséggel rendelkező Németország, ahol mind a politikai, mind a gazdasági elit ezer szállal kötődik Oroszországhoz és, amely a lehető legtovább húzta a putyini kormányzat regulázását célzó uniós és nemzetközi szankciók bevezetését vesz majd elő minket, hogy a HVG szavaival élve visszaállítson minket az euroatlanti táborba, minimum megmosolyogtató. Hiszen, ha így lenne, akkor, ha már úgyis lendületben vannak, Merkelék saját magukat is elkezdhetnék regulázgatni, mivel Németországnál nagyobb oroszbarát ország jelenleg kevesebb van az EU-ban.

Németh Áron Attila

Ha tetszett a cikk, szavazz a DiploMacira a Goldenblog 2014 "Közélet" kategóriájában!