Május 21-22. között Rigában tartják az Európai Unió és a Keleti Partnerség államai közötti csúcstalálkozót. Az elmúlt években az oroszokkal szembeni zéró összegű játékká silányult kezdeményezés elérte a célját, így új alapokra kell helyezni keleti politikánkat.
Nem várható komolyabb áttörés a napokban megrendezett rigai tárgyalásokon, hiszen a 2013 novemberében tartott harmadik csúcstalálkozó következtében Ukrajna egyértelműen a Nyugat mellett köteleződött el, 2014 nyarára sikerült három célországgal (Ukrajna, Moldova, Georgia) megegyezésre jutni a Társulási Szerződések kapcsán. Rigában leginkább a finomabb részletekre érdemes figyelni, azaz milyen mértékben lehet Fehéroroszországot közelebb hozni az Unióhoz, illetve biztosítani, hogy Azerbajdzsán megbízható partnerünk legyen a Közép-Ázsia felé irányuló európai gazdasági nyitásnak.
A csúcstalálkozóról látványosan hiányzik legnagyobb keleti szomszédunk, Oroszország, amely a Szovjetunió szétesését követően aggódva, de jobbára tehetetlenül figyelte, ahogy a Nyugat stratégiai pozíciókat foglal el olyan területeken, amelyek korábban Moszkva egyértelmű fennhatósága alá tartoztak. Kényelmes elfeledkezni róla, hogy huszonöt évvel ezelőtt az orosz biztonsági zóna nyugati határa a Tallinn-Lübeck-Sopron-Szófia tengely mentén futott, ma pedig etnikailag orosz területeken halad keresztül. Orosz szemszögből nézve a Nyugat, kihasználva az oroszok gyengeségét, negyed évszázad alatt, diplomáciai, gazdasági eszközökkel közelebb tolta határait Moszkvához, mint akár Napóleon vagy Hitler tette. Az oroszok tragikus történelmét figyelembe véve nehéz számukra elmagyarázni, hogy az EU keleti terjeszkedésének nem Oroszország legyőzése a célja, hanem a stabilitás és demokrácia terjesztése. A világ összes államának külpolitikája a politikai elitet legfőképpen foglalkoztató kérdéseket tükrözi, így az orosz külpolitika szinte kizárólag biztonságpolitika kategóriáiban gondolkodik. Nem meglepő módon a három korábbi szovjet tagállamban, amely hitet tett az Európai Uniós társulás mellett, olyan szakadár, oroszbarát erők jelentek meg, amelyek kiszakítva területeket az országból, megakadályozzák a kapcsolatok további elmélyítését a Nyugattal, elbátortalanítva a további érdeklődőket, mint Örményország, Azerbajdzsán és Közép-Ázsia nyersanyagokban gazdag államait.
A Keleti Partnerség csúcstalálkozója így egy olyan fórummá alakult át, ahol éppen a legnagyobb kihívásról, egy tartós EU-Oroszország paktumról nem esik szó. A jelenlegi patthelyzetben az Európai Unió az ukrajnai szakadárok támogatásának befejezését várja Oroszországtól, miközben az említett orosz percepció miatt éppen ez lenne az utolsó eleme a kiegyezésnek. A 2008-as orosz-georgiai háborút követően, és különösen az ukrán „polgárháború” kitörésétől számítva a két fél teljesen más ponton közelíti meg a kérdést, miközben a Nyugat látványosan meg van sértődve a feltámadt orosz asszertivitás miatt. A tanulságnak egyértelműnek kell lennie: az Európai Unió keleti határvidékének békéje nem az egyes európai fővárosok orosz politikája nyomán, hanem egy átfogó megegyezés eredményeként jöhet csak el, amely Brüsszel, Washington és Moszkva között köttetik meg.
A legfontosabb kérdés orosz szemszögből, hogy milyen biztonsági garanciákat képes nyújtani a Nyugat, miközben nekik el kell felejteniük mostani hozzáállásunkat, hogy a volt szovjet periférián kizárólag zéró összegű hatalmi harc folytatható. Oroszország fokozatosan gyengül, fenntarthatatlan gazdasági, társadalmi modellt követ, a belső válság kiteljesedését megelőzően pedig ki kell építenie a minimális biztonsági zónáját. Amint azonban megkezdődik Oroszország kényszerű átalakulása, amely további szétforgácsolódással és fegyveres konfliktusokkal fenyeget, az EU egy olyan válsághelyzettel találkozhat keleti határvidékén, amely mellett eltörpül a közel-keleti és észak-afrikai fegyveres konfliktusok súlyossága. A lengyelek által kezdeményezett Keleti Partnerség elérte, hogy Oroszország tárgyalásra van kényszerítve, most azonban a rigai csúcstalálkozóhoz képest nagyobb ívű diplomáciai kezdeményezésre van szükség, amelynek fókuszában immár Moszkva és nem a volt szovjet periféria áll.
Csepregi Zsolt
