A királynő ellenzéke szeptember 24-én végre új pártelnököt választott magának a korábbi energiaügyi miniszter, Ed Miliband személyében. Az új munkáspárti vezér azonban nem örülhet sokáig sikerének, hiszen nagyon komoly feladatok várnak rá.
Sportnyelven szólva a három legesélyesebb munkáspárti pártelnökjelölt közül a fiatalabbik Miliband (Ed) volt a „titkos esélyes”, az idősebbik (David) volt a „biztos befutó” és Ed Balls volt a „sötétló”. A manchesteri pártkongresszus pártelnökválasztása ennek megfelelőn a harmadik körig lényegében izgalom mentesen haladt, ám Ed Balls kiesése felpörgette az eseményeket. Az eddig a pontig vezető David Miliband és a szorosan a nyomában igyekvő testvére számára ugyanis ezzel eljött az a pillanat, amire bár vélhetően számítottak, mégis talán remélték, hogy elkerülhető lesz. Az utolsó körös testvérháború végeredménye, annak ellenére, hogy a kongresszust megelőző pár napban már jelentek meg cikkek arról, hogy David Miliband mégsem lesz pártelnök, sokakat meglepett. Ed Miliband 1.3 százalékos győzelme nem nevezhető simának, de a döbbenet mégis inkább magának a győzelem tényének, mintsem a különbségnek szólt. Ez a reakció a legtöbb elemző szerint két okból fakadhatott. Az egyik, hogy David sokkal régebb óta képviselő, valamint magas beosztásban ülő politikus, mint testvére, vagyis a rutin és az ismertség mellette szólt. A másik pedig, hogy Ed támogatói között sokkal kevesebb volt az olyan fajsúlyos munkáspárti politikus, mint Davidnek, akit Jack Straw, Peter Mandelson, vagy éppen Tony Blair támogatott.
(forrás: telegraph.co.uk)
Könnyen mondhatnánk tehát, hogy ami a választás előtt még előnynek tűnhetett, a végeredmény tekintetében biztosan hátrány volt az idősebbik Miliband számára, de a tény az, hogy ez nem lenne helyes állítás. Részben, mert David Milibandet a három támogatói csoport (képviselők, párttagok, szakszervezetek) közül kettőben (képviselők és párttagok) is többen támogatták, ergo csak a szakszervezeti szavazatok biztosították Ed győzelmét. Részben pedig, mert David semmivel sem szerepelt rosszabbul a közvélemény kutatásokon, mint testvére, vagyis arról sem lehet nagyon beszélni, hogy elhasználódott volna az elmúlt évek harcaiban. A vereség oka emiatt talán mindössze annyi, hogy a szakszervezetek támogatást az idősebbik Miliband, mivel nem állt ki egyértelműen a konzervatív-liberális megszorításokkal szemben, sohasem tudta igazán elnyerni. Illetve, hogy olyan régóta volt már titkos pártelnökjelölt (neve már 2007-ben is felmerült, mint Gordon Brown lehetséges kihívója) és a Blairisták kedvence (függetlenül attól, hogy sohasem volt kemény vonalas Blair támogató), hogy már szinte senki sem gondolta komolyan, hogy nyerhet. Ezzel szemben Ed bátran odaállt a szakszervezetek mellé, elvetette a Blair-Brown fémjelezte New Labour idelógiát és miniszterként mindig energikusan és érthetően képviselte a pártot, a siker ennek köszönhetően nem is maradt el.
Tehát röviden az, hogy a szeptember végi eredmény súlya Ed Milibandet maga alá temeti-e, vagy éppen ellenkezőleg elismert és jegyzett politikussá emeli, megmondhatatlan. Tény viszont, hogy a testvér, David Miliband politikai karrierje ezzel a vereséggel vélhetően örökre megpecsételődött, hiszen a jövőben több mint csoda kellene ahhoz, hogy ismét ringbe szállhasson bármilyen vezetői posztért a pártban.
Németh Áron Attila
