Sem az izraeli közvélemény, sem pedig a palesztinok nem fűztek sok reményt ahhoz, hogy a közeljövőben béke születik a két fél között, azonban amerikai nyomásra mégis újraindultak a közel-keleti béketárgyalások. A nyugati bíztatás ellenben úgy tűnik kevés lesz a sikerhez, hiszen alighogy elindult, a palesztinok asztaltól való felállásával be is fagytak a megbeszélések, miután a tíz hónapos önkéntes szünetet követően újra indultak a ciszjordániai zsidó telepek bővítése. Cikkünk első részében a válságba kerülés okait vizsgáljuk meg előbb palesztin, majd izraeli szemszögből.
A béketárgyalások sikeres kimenetelét kezdettől fogva nehezítette a tény, hogy továbbra sincs egység a palesztin vezetésben, hiszen a Gázai övezetet uraló Hamasz nem óhajt semmiféle tartós együttélésre berendezkedni a zsidó állammal. Ezt hangoztatják legalábbis vezetői, azonban sokkal valószínűbb, hogy azért nem kértek a párbeszédből, mivel eleve kudarcra ítélt vállalkozásnak tartották az Obama adminisztráció által szinte kikényszerített találkozókat. A Hamasz zsidó telepesek meggyilkolásával is igyekezett aláaknázni a folyamatot, azonban a tárgyalások megszakadásának fő oka a már említett moratórium lejárta volt. A történethez ugyanakkor hozzátartozik, hogy a palesztin politikai elit nem élt kellőn azzal a lehetőséggel, hogy a zsidó állam kvázi önként vállaltan tíz hónapra telepítési önkorlátozást rendelt el, hiszen a diplomácia találkozók csak a nyáron indultak el. Szinte biztos volt tehát, hogy a folyamat szeptember végén komoly válságba fog kerülni, amely a Ciszjordániát kezében tartó világi Fatah (és legfőképpen vezetője, Mahmúd Abbász) tekintélyvesztésével fog járni.
(forrás: news.orf.at)
Nem volt ennél egyszerűbb a helyzet az izraeli oldalon sem, hiszen Netanjahu komoly politikai zsonglőrmutatványt ad elő a 2009-es izraeli parlamenti választások óta, hiszen a jobboldali Likud együtt kormányoz a baloldali Munkapárttal és a (ízlés szerinti mértékben) szélsőjobboldali Yisrael Beiteinuval, amelynek vezetője, Avigdor Lieberman külügyminiszter a kezdetektől lehetetlennek tartotta a megállapodást a palesztinokkal. Az egyetlen politikai párt, amely valóban kész nehéz döntéseket meghozni a békefolyamatért, a politikai paletta közepén elhelyezkedő Kadima, nem vesz részt a kormányzó koalícióban. Ezzel a furcsa csapattal indult tehát tárgyalni Netanjahu, azonban a moratórium lejárta, már a kezdetektől fenyegette. A koalíció parlamenti többséget biztosító Yisrael Beiteinu biztosan nem támogatta volna a tilalom meghosszabbítását, sem a koalíciót ugyancsak jobbról erősítő vallásos pártok. Ciszjordánia zsidó telepesei (akik jelenleg közel félmillió főt tesznek ki – szerk.) hatalmas politikai nyomást gyakorolnak Izraelre, számarányuknál jóval komolyabbat.
A lényegen azonban a miértek nem sokat változtatnak: a jelenlegi izraeli kormány nem lesz képes meghosszabbítani a telepek bővítésének tilalmát, a Fatah pedig nem veszítheti el a maradék tekintélyét azzal, ha belemegy abba, hogy a zsidó építkezés teljes sebességre kapcsolása után is tárgyal Izraellel. Egyszerűbb a helyzet a külső szereplőknél, hiszen szinte minden ország (kivéve persze Iránt, amelynek nem érdeke a béke a mostani feltételekkel – szerk.) igyekszik a tárgyalóasztal mellett tartani a feleket, ezért egyrészt nyomást gyakorolnak Izraelre, hogy fogja vissza az építkezéseket a nyugati parton, másrészt a palesztinokat is próbálják meggyőzni, hogy legyenek rugalmasabbak a kérdésben. Egyrészt tény, hogy közel két évtizedig nem volt igazi probléma, hogy a zsidó telepek dinamikusan bővülnek az 1967-es harmadik arab-izraeli háborúban elfoglalt területeken, másrészt azonban nemzetközi jogilag bonyolult a kérdés, hiszen Izrael hivatalosan „megszállt területként” tartja számon Ciszjordánia (Júdea és Szamária) legnagyobb részét (egy keveset annektált), és a korábbi megállapodások szerint ott bármilyen, a végső rendezést befolyásoló cselekmény tiltott.
Csepregi Zsolt
