Az eredeti ígéretek szerint a koalíció tényleg növelte az úgynevezett „gyerekpénzt” 20 euróval, és véghezvitte a honvédelem, az-az a szövetségi hadsereg átszervezését. Emellett sikereket ért el a közigazgatási bürokrácia leépítésében, és az ellenzék általi heves bírálatok ellenére véghezvitte az atomerőművek élettartamának meghosszabbítását (ezzel jócskán felhergelve a lakosság egy részét is).

 

De mi történt a Guido Westerwelle, az FDP elnöke által hangsúlyozott alacsonyabb, igazságosabb és egyszerűbb adórendszerrel? A német politikát rendszeresen követők még emlékezhetnek rá, hogy az alkancellári és külügyminiszteri posztot is betöltő Westerwelle a „sárga-feketék” felállása előtt nem győzte hangsúlyozni, hogy csak és kizárólag akkor írja alá a koalíciós szerződést, ha abba belekerül az adórendszer fent nevezett kritériumok mentén történő átalakítása. Így belekerült hát. Kevesebb lett az örökösödési adó, és csökkentették a szállodaiparra kirótt terheket, egy szép kis adóajándékot szolgáltatva ezzel az iparágnak. De mi lett a „több nettót a bruttóból” ígérettel, és az átfogó adóreformmal?

 

Ami biztos, hogy előkerül a koalíció megítélésekor, az a jelenlegi egészségügyi miniszter, Phillipp Rösler által ígért alacsonyabb gyógyszerárak, és a rendszer átszervezése által biztosított igazságosabb ellátás mindenki számára. Az év elején még úgy tűnt, hogy Rösler tényleg szembeszáll például a gyógyszer gyártókkal, ám ami a lendületből maradt, az-az egészségügy olyan átalakítása, hogy annak terheit a munkavállalók fizessék. Emellett pedig a nyugdíjkorhatár 67 évre tervezett emelése sem nyerte el az emberek tetszését.

 

(Westerwelle és Merkel, forrás: www.morgenpost.de)

 

És mi a helyzet a sokat hangoztatott gazdasági növekedéssel, ami a koalíció zászlóvivő célkitűzése volt? Itt elvileg nem lehetne oka panaszra a lakosságnak, hiszen szinte csak jó híreket hallani a német gazdaságról. Idén a német GDP majdnem 2 százalékkal fog nőni, és ezzel párhuzamosan csökkenő tendenciát mutat a munkanélküliség, más szóval gyarapodásban és foglalkoztatottságban látszólag nincs probléma. A baj csak az, hogy a lakosság ezt sem a koalíció érdemének tartja. Sokkal inkább elterjedt nézet, hogy a fellendülés a kedvező világgazdasági környezetnek és a német gazdaság abban való mély beágyazódásának tulajdonítható, mint sem a kormánynak. Így hát egy év után ez sem tekinthető „sárga-fekete” sikertörténetnek.

 

 

Az ok valószínűleg abban keresendő, hogy amióta csak Angela Merkel vezetésével hatalomra jutott a kereszténypárti-liberális koalíció, a lakosság megállás nélkül azt látja, hogy a kormány erejét az ígéretek véghezvitele helyett a folyamatos belső viták emésztik fel. A „semmittevés” pedig rettentően bosszantja a szorgalmáról és fegyelméről híres német népet. Emellett pedig az embernek az-az érzése támad, hogy a Guido Westerwelle alkancellár által vezetett FDP „valósággal sportot csinál abból”, hogy a koalíciós partnerétől (CDU) eltérő nézeteket és politikákat népszerűsítsen.

A különbözni akarásnak ez a szorgos igyekezete egyszerűen felemészti a lakosság türelmét. Nyilvánvaló, hogy a kormányzást az eddigi modorban nem lehet folytatni. Már a nyár folyamán maga Angela Merkel is elismerte: „lehet ugyan egyet nem érteni ebben vagy abban a kérdésben, de az a mód, ahogyan ütköztünk, elfogadhatatlan volt”.