A múlt hét nemcsak Tony Blair volt miniszterelnök iraki meghallgatásától volt hangos a szigetországban, hanem Alan Johnson és Andy Coulson lemondásától is. Johnson a Munkáspárt árnyék-pénzügyminisztere, míg Coulson a Cameron-kabinet kommunikációs vezetője volt. Ám, amíg kinevezése óta Johnson összességében jó munkát végzett, addig Coulson nyaka körül hosszú hónapok óta szorult a hurok egykori munkaadója, a News of the World pletykalap lehallgatási botránya miatt.
Az „Alan Johnson-ügy” mindössze a tényleges lemondás előtt alig órákkal robbant, bár még így is komoly megdöbbenést váltott ki szinte minden brit politikai újságíróból és elemzőből – és nem csak azért, mert a családi okokra való hivatkozás mögött kiderült, hogy a feleség félrelépése áll. A lemondás azonban nem elsősorban magának a ténynek szólt, mármint annak, hogy Johnson távozott, hiszen a politikus láthatóan hetek óta szenvedett posztjától: többször összetűzésbe került a párt elnökével, Ed Milibanddel, például a felsőoktatási tandíjjal kapcsolatban, valamint nem egyszer kényszerült visszavonulót fújni David Cameronnal szemben a miniszterelnöki kérdések parlamenti vitájában, miután képtelen volt akár csak megszorongatni a kormányfőt. Ettől függetlenül nem lehet azt mondani, hogy Johnson rossz árnyék-pénzügyminiszter volt, sőt, kinevezése óta sokkal több pozitív, mint negatív kritikát kapott neves gazdasági lapoktól (The Economist, FT, WSJ, stb.). Ráadásul Miliband is kiemelte, nem is egyszer, hogy Alan Johnson az ellenzék egyik legnagyobb erőssége. Sokak szerint éppen a nem várt siker és elismerés volt az, ami Johnson munkáját elviselhetetlenné tette, hiszen egyértelmű, a mostani helyzetben minden a gazdaság körül forog, vagyis, akik hiteles pénzügy politikát folytatnak, azok számíthatnak a szavazók bizalmára, akik viszont nem, vagy legalább is nem tudnak valami értékelhetőt felmutatni, azok egész egyszerűen elbuknak. Johnson legnagyobb baja pedig vélhetően éppen az volt, hogy annak ellenére, hogy az út, amit a Munkáspárt kitalált nem rossz - legalább is szakértők szerint - , azt ő képtelen volt egymaga képviselni, főleg olyanokkal szemben, mint Cameron vagy Osborne.
(Alan Johnson, forrás: www.telegraph.co.uk)
Ellenben Johnson távozása más szempontból is érdekes, hiszen a posztot az az Ed Balls örökölte, aki az ellenzék egyik legkarakteresebb politikusa és, akit a kormány intézkedéseinek egyik legkönyörtelenebb ellenzői között találunk. Azt azonban, hogy Balls jó választás-e, most még nehéz megmondani. De tény, hogy Johnsonnal ellentétben Balls vérében van a brit gazdaság, hiszen a politikus korábban évekig a pénzügyminisztériumban dolgozott a későbbi miniszterelnök, Gordon Brown tanácsadójaként. Persze ez magával vonja azt is, hogy ami Ed Balls számára egyrészről előny, hogy ért a pénzügyekhez, addig az, hogy a korábbi kormányzat gazdaságpolitikájának egyik vezéralakja volt, komoly hátrányba is hozhatja a szavazók előtt, lévén, a Munkáspártot sokan felelőssé teszik a most kialakult helyzetért.
Alan Johnson helyzetével ellentétben Andy Coulson lemondása tulajdonképpen sima ügynek nevezhető. A volt kommunikációs vezető ugyanis már megválasztása után nem sokkal gyanúba keveredett, miután napvilágra került, hogy egykori munkaadója, a News of the World pletykalap feltörte több híresség hangpostafiókját, például Vilmos hercegét és Sienne Miller színésznőét is. A botrányt akkor alaposan kivizsgálták és a bíróság megállapította, hogy annak ellenére, hogy Coulson volt a lap főszerkesztője, vélhetően tényleg nem tudott semmit az „akcióról”. Bár ezt már akkor is sokan kétségbe vonták, a jogerős bírósági ítélet mégis egy időre elhallgatatta a kétkedőket, egészen két héttel ezelőttig, amikor a lap vezetése úgy határozott, hogy kirúgja a már Coulson alatt is náluk dolgozó főszerkesztő-helyettesét. Az elbocsátás ténye ismét a vezető hírek közé repítette az ügyet, ráadásul az, hogy Andy Coulson egykori helyettesét távolították el a lehallgatási botrány miatt - még ha ez nem is történt meg azonnal - erősen kétségessé teszi azt, hogy Coulson valóban nem tudott semmit az ügyről. A Munkáspárt mindenesetre szinte azonnal be is jelentette, hogy újra kell tárgyalni a Coulson-aktát, mert valószínűsíthető, hogy a bíróság figyelmét bizonyos részletek elkerülték.
(Andy Coulson, forrás: www.dailyrecord.co.uk)
Azt, hogy ez-e a helyzet, vagy sem, hetek múlva tudjuk csak meg. Ám az, hogy Cameron miért ragaszkodott ennyire egy a már a kezdetektől politikailag „veszélyes” beosztotthoz, főleg, hogy miért ennyi ideig, némileg érthetetlen. Bár figyelembe véve azt, hogy Tony Blairből (Cameron egyik vállalt példaképe) is egy sikeres volt újságíró (Alastair Campbell) csinált igazán nagy politikust, talán valamennyit megmagyaráz ebből a ragaszkodásból.
Németh Áron Attila