Március 19-én indultak el az első harci repülőgépek, ekkor még csak Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok gépei jelentek meg Líbiában, majd a következő hét folyamán több állam (Spanyolország, Olaszország, Hollandia) is csatlakozott a misszióhoz. A katonai akció tengelyét azonban továbbra is a Koalíció (Egyesült Államok, Franciaország és Nagy-Britannia) alkotta egészen március 28-ig, amikor megszületett a megállapodás a csapatok irányításának NATO által történő átvételéről. Nem véletlenül küzdött Washington a diplomácia összes eszközével a NATO bevonásáért, ezzel ugyanis a felelősséget nagyrészt Európára hárította át, vagy legalábbis megteremtették a kimaradás lehetőségét (a NATO-ban békefenntartó missziók esetén fennáll a kimaradás lehetősége – Magyarország is ezzel élt a líbiai polgárháború kapcsán).

 

(Egy kép a nem olyan távoli múltból, forrás: www.rfi.fr)

 

A múlt héten a líbiai polgárháború eseményeivel párhuzamosan zajlott egy módfelett intenzív diplomáciai harc a nyugati államok között arról, hogy valójában ki irányítsa az akciót, azaz ki vállalja a beavatkozás gazdasági és politikai felelősségét. Az Egyesült Államok ebben a kérdésben egy tőle merőben szokatlan – elsősorban a Bush-korszak politikájához képest meglepő – álláspontot alakított ki. Legfőbb célja ugyanis a harcokban való lehető legminimálisabb részvétel. A tárgyalások március 27-én, vasárnap értek véget, amikor döntöttek: a NATO átveszi az akció koordinálását. Korábban többször felmerült egy másik lehetőség is: az afganisztáni helyzethez hasonló felosztás szerint a NATO vezetné a stabilitási és békefenntartási feladatokat, a Koalíció pedig irányítaná a harci eseményeket. Ez azonban csak abban az esetben lehetett volna releváns eshetőség, ha Washington felvállalná a vezető szerepet.

 

Az Egyesült Államok számára több olyan szempont is felmerült, ami leginkább az akció ellen szól. Líbia, mint a világ egyik nagy olajtermelő állama, az olajtermelés beszüntetése miatt alapvetően számíthatna az Egyesült Államok aktív közbeavatkozására. Hogy ez mégsem történik meg, annak oka elsősorban a líbiai olaj iránya: annak ugyanis mindössze 3%-a kerül az Egyesült Államokba, túlnyomó része Európába érkezik. Ráadásul a Földközi-tenger hagyományosan az európai államok érdekszférájába tartozik, érthető tehát Washington visszafogott álláspontja.

 

(A líbiai olaj iránya, forrás: www.ibankcoin.com)

 

Nagy kérdés az Egyesült Államok részéről az arab államok reakciója. Barack Obama külpolitikájában központi helyet foglal el az arab államokkal való kapcsolatok rendezése, ennek kiindulópontja a kairói beszéd volt. Kérdéses azonban, hogy merre tovább: jelenleg úgy tűnik, hogy az arab államok szintén a felkelők mellé állnak: az Egyesült Arab Emírségek a múlt hétvégén bejelentette, hogy részt vesz az ENSZ-határozat végrehajtásában, Katar pedig – elsőként az arab államok közül – a felkelőket ismerte el az ország legitim vezetőinek. A helyzet azonban továbbra is nagyon bizonytalan, mivel az arab államok túlnyomó részében káosz uralkodik. Obamának viszont rövid időn belül tisztáznia kell az álláspontját és Washington viszonyát az arab tavaszhoz: nem lehet egyszerre támogatni a monarchikus Szaúd-Arábiát, semlegesnek lenni az új, demokratikus Egyiptommal és támadni az autokratikus Iránt.

 

Részben azért érthető Obama kihátráló álláspontja. Ha az Egyesült Államok mélyebben beavatkozna a líbiai konfliktusba, akkor tíz éven belül ez már a harmadik iszlám állam lenne, amelynek területére az Egyesült Államok csapatokat küldene. Ezzel a lépéssel az elnök sok szavazatot veszítene a demokrata-párti szavazók köréből, márpedig egyre jobban közeledik a következő elnökválasztás. A közelmúltban ezért Robert Gates védelmi miniszter igyekezett minél több fronton bizonygatni a beavatkozás szükségszerűségét, bár hozzátette: az Egyesült Államok számára „...Líbia nem létfontosságú nemzeti érdek”. A republikánusok eközben megint rátapintottak Obama gyenge pontjára: bár John McCain, az előző elnökválasztás republikánus elnökjelöltje kiállt a beavatkozás mellett, Sarah Palin, volt alaszkai kormányzó a múlt heti izraeli körútján kritizálta az elnök cselekvőképtelenségét és döntésképtelenségét.

 

Összességében a nyugati államok hozzáállása a líbiai polgárháborúhoz kísértetiesen hasonlít a 15 évvel ezelőtti jugoszláv háborúk idején tapasztalt helyzethez. Akkor az Egyesült Államok cselekedett Európa helyett, Washington kezdeményezésére – egy hónappal a srebrenicai mészárlás után – kezdődött el a NATO-egységek bevetése Boszniában. A jövőben, úgy látszik, ez egyre kevesebbszer fog megtörténni. Itt az idő, hogy ezt Brüsszelben is észrevegyék.